Az eszméletlenség egy viszonylag gyakori jelenség, amelynek súlyossága a fél perces ájulástól egészen a halálig terjedhet. Amikor eszméletlen sérültről beszélünk, abból indulunk ki, hogy a légzése kielégítő. A sérült túlélési esélyeit nagyon nagy részben meghatározza a megfelelő és minél korábbi beavatkozás.

Az eszméletlen állapotnak sokféle oka lehet, ezek közül a leggyakoribbak: ájulás, koponya/fejsérülés, elégtelen légzés, hirtelen szívmegállás, vércukorszint csökkenése, sokk, bizonyos fajta mérgezések, görcsroham. Bármi legyen is az oka, az eszméletlenség mindig életveszélyes állapot, mert a beteg reflexei csökkennek, sőt meg is szűnhetnek, így bármikor leállhat a légzése, megfulladhat.

Ráadásul, ha hosszú ideig fekszik valaki eszméletlenül, ki van téve a kihűlés vagy a napégés veszélyének is. A felismerés viszonylag egyszerű, hiszen a sérült nem reagál semmilyen külső ingerre, legyen az mozgatás, hanghatás, vagy fájdalom. A legfontosabb feladat mindig a szabad légutak biztosítása és fent tartása, majd a kihűlés elleni védelem.

Azokban az esetekben, amikor a sérült előttünk veszti el az eszméletét, elájul elsődleges cél az agy vérellátásának javítása. Ezért ilyenkor rögtön emeljük fel a hátán fekvő beteg lábát, más szóval helyezzük sokkfektetésbe. Ilyen pozícióban tíz másodpercig végezzünk légzésvizsgálatot. Ha a sérültnek van légzése, de pár percen belül nem tér magához, hívjunk mentőt, végezzünk betegvizsgálatot, majd helyezzük stabil oldalfekvésbe és percenként ellenőrizzük a légzését.

A stabil oldalfektetéshez fektessük a sérültet a hátára, egyenesítsük ki a végtagjait és vegyük le a szemüvegét. Helyezkedjünk el az egyik oldalán, nagyjából a derekával egy vonalban. A magunkhoz közelebb eső kart tenyérrel felfelé helyezzük dupla derékszögbe úgy, hogy a kézfej a fejjel egy vonalban feküdjön. A távolabbi kart hajlítsuk be és tenyérrel kifelé helyezzük a sérült arcának átellenes oldalára. A sérült fejéhez közelebb eső karunkkal fogjuk meg az arcra helyezett kezet, másik karunkkal pedig húzzuk fel a távolabb eső térdet. A térdnél fogva fordítsuk magunk felé a sérült testét addig, amíg teljesen az oldalára nem fordul.

A fejet óvatosan szegjük hátra és az alatta lévő kezet igazítsuk úgy, hogy az támassza a sérült fejét, így megakadályozva a nyál és az esetleges hányadék légutakba való bekerülését. A behajlított (felső) térdet húzzuk előre, nagyjából derékszögbe, hogy megtámassza a sérült testét. Percenként ellenőrizzük a légzést és ha indokolt, takarjuk be a sérültet. Csak ezek után, ilyen testhelyzetben hagyjuk magára a sérültet, de csak akkor, ha muszáj. Ilyenkor már elmehetünk segítséget hívni, de minél előbb menjünk vissza a beteghez. Ha valaki a segítségünkre van az ellátás során, kérjük meg, hogy hívjon mentőt amíg mi a sérülttel foglalkozunk. Amennyiben úgy alakul, hogy a sérült sokáig kényszerül ebben a testhelyzetben maradni, fél óra eltelte után fordítsuk át a másik oldalára.

Ha egy sérültet már eszméletlen állapotban találunk és feltételezhető, hogy huzamosabb ideje ott fekszik, akkor ne alkalmazzunk sokkfektetést. Legelőször meg kell vizsgálni, hogy életben van-e az illető, ehhez ellenőrizzük a légzését hármas érzékeléssel. Megfelelő légzés esetén minél előbb gondoskodni kell a légútbiztosításról.

Végezzünk alapos betegvizsgálatot és közben próbáljunk meg a környezetből, esetleg a helyszínen tartózkodó emberektől tájékozódni a történtekről. Amennyiben nem találunk sérülést és nem feltételezhető a gerincsérülés, helyezzük a sérültet stabil oldalfekvésbe és percenként ellenőrizzük a légzését.

A stabil oldalfektetést eszméletlen, de kielégítően lélegző betegeknél alkalmazzuk, vannak azonban helyzetek, amikor mégsem szabad ehhez folyamodni, mert valamilyen kizáró ok áll fent. Ilyen a potenciális gerincsérülés, a medencesérülés, a mellkasi sérülés, a nyílt hasi sérülés, a súlyosabb törések, illetve a belső vérzés. Utóbbinál a megfelelő testhelyzet a sokkfektetés lesz, a többinél pedig ne mozgassuk az eszméletlen sérültet, hanem áll előre emeléssel biztosítsunk neki légutat.

Az áll előre emeléses légútbiztosításhoz térdeljünk a hátán fekvő sérült feje fölé, óvatosan hajtsuk hátra a fejét, fogjuk meg az állkapcsát két oldalról és óvatosan emeljük az alsó állcsontot a felső elé. Gerincsérülés gyanúja mellett a fejet nem szabad hátrahajtani, sőt még csak megmozdítani sem, ezért ilyenkor végig fogjuk a sérült fejét, nehogy véletlenül elmozduljon. Közúti baleseteknél minden olyan sérült, aki be volt kötve, potenciális nyaki gerincsérültnek tekintendő és eszerint kezelendő. Autóban ülő eszméletlen személynek állkiemeléssel próbáljunk légutat biztosítani és csak akkor vegyük ki a gépkocsiból, ha feltétlenül szükségesnek találjuk (pl.: robbanásveszély). Ehhez a Rautek-féle műfogást alkalmazzuk, amiről későbbi cikkünkben olvashattok. Ha rendelkezésünkre áll, célszerű nyakmerevítőt (Stifneck) tenni a potenciális gerincsérült nyakára.

Eszméletlen sérültnél kommunikáció hiányában nem mindig egyszerű megtalálni az esetleges sérüléseket, ezért elengedhetetlen az alapos betegvizsgálat. Légúti akadályt csak akkor keressünk, ha van erre utaló jel. Ilyen esetben nézzünk a sérült szájába és ha könnyen eltávolítható idegen testet látunk, vegyük ki, lehetőleg gumikesztyűt viselve. Amennyiben a légúti akadály nagyon hátul található, mérlegeljük a beavatkozást, mert előfordulhat, hogy csak rontunk a helyzeten és még lejjebb kerül a tárgy. Az ellátás befejezése után mindig gondoskodjunk a sérült külső hatásoktól való védelméről. Gondoljunk hőhatásokra és egyéb veszélyforrásokra, mint például az autós forgalom.

(Szerző: Koszorú Kamilla, Marsi Zoltán oktatás- és egészségfejlesztési szakértő)