Egyedül érzem magam ...

Volt, hogy megkérdezték tőlem, hogy akarok-e vele járni, de én rögtön visszautasítottam… A barátaim nem értik, hogy miért nem vagyok hajlandó szerelmes lenni. Én mindig azt mondom, hogy jobb nekem egyedül, mert amilyen furcsa személyiség vagyok, senki se tudna elviselni. Mindegyikőjüknek más a véleménye erről pl.: "nem létezik olyan, hogy valaki sohase legyen szerelmes”; "csak attól félsz, hogy csalódni fogsz abban, akit szeretsz”;
"ha folyamatosan azt mondod, hogy nem leszel szerelmes, és nem is akarsz az lenni, akkor egyedül fogsz maradni.”

Az, hogy egyedül maradok, nekem az már tökmindegy, mert így is úgy is egyedül érzem magam folyamatosan, pedig vannak barátaim és az osztályból se vagyok kiközösítve, ráadásul mindent megkapok általában a szüleimtől, amit kérek.

Teljesen szétesett a családom

Apum külföldön dolgozik, és nagyon ritkán jár haza, de őszintén szólva engem már nem is érdekel, hogy hol van. Anyum sokat dolgozik, ezért ritkán van itthon, a legtöbb időt általában akkor töltjük együtt, ha nyaralni vagyunk, de az is csak nyáron szokott lenni.

Van két nővérem, de ők 30 év körüliek, és megvan a maguk családja, úgyhogy ő velük se nagyon találkozok… Régebben nagyon sokan bántottak óvodától az iskoláig, de már más osztályban vagyok és velük már tudok barátkozni, de az elején nem volt ennyire könnyű, egy évig nem fogadtak be.

Csak idén kezdtem el világos színű ruhákat hordani, mert régebben nem mertem, feltűnőnek éreztem magam… Már nem tudom kimutatni az érzéseimet, de abban se vagyok biztos, hogy valaha ki tudtam. Amikor anyum lát egy síró kisgyereket, akkor szokta mondani nekem, hogy én, amikor kicsi voltam, sohase sírtam, pl. akkor, amikor elestem, meg ilyenek. Egyszer, amikor kb. 8 vagy 9 éves lehettem az is megfordult bennem, hogy beveszek pár gyógyszert, de aztán nem volt hozzá bátorságom.