Tönkretettek lelkileg: én voltam az osztály céltáblája

Körülbelül 10 éves voltam, amikor elköltöztünk akkori otthonunkból. Akkoriban örültem, hogy megint költözünk, hisz új környezetet és embereket megismerni jó dolog. Legalábbis így gondoltam.
Örültem az új háznak, ami nagyobb és otthonosabb volt, mint az előző, lett saját szobám is, ami azelőtt nem lehetett.

Az új sulitól nem féltem, azt hittem, ott is olyan megértőek és barátságosak, mint máshol. Ebben is tévedtem. Az évnyitó még nyugis volt, de ekkor valami megváltozott az életemben.
Mindenki csúfolni kezdett, igazából nem is tudtam, mi bajuk velem, nem voltam csúnya, se buta.
Ha valaki hozzám ért, undorodva nyúlt a falhoz, fújozott és ehhez hasonlókat csináltak. Ezek még csak a kezdetek voltak.

Amikor visszaszóltam nekik, csak még jobban nekikezdték. Így ment ez sok ideig, ha egy tanárnak szóltam, akkor is újrakezdték 4-5 nap után. Lassan csődtömeg lett belőlem, a második év pedig még durvább lett. Negyedév után odáig fajultak a dolgok, hogy anyukám átiratott másik iskolába, mert már olyanokkal is fenyegetőztek, hogy megölnek meg hasonlók. Persze, az ilyeneket nem kell komolyan venni, de nem lettem volna képest tovább tűrni.

Emlékezni sem jó, de muszáj leírnom az érzéseimet. A következő suliban már nem is próbáltam megnyílni, zárkózottabb lettem, alig beszéltem. Erre csak az tett még egy lapáttal, hogy itt is csúfolódni kezdtek, gúnynevet találtak ki. Hiába védekeztem, vagy igyekeztem nem törődni velük, nem ment. Csak még jobban tönkrementem.

Nagyon nehéz 2 évet éltem át, nap, mint nap megkaptam mindenfélét. Még azok is kicsúfoltak, akiket addig barátoknak hittem. Nem ültek mellém, undorodtak tőlem, ahogy idővel én is tőlük. Amikor a tanárnak elmondtam a bajomat, az csak annyit mondott, hogy ők mindent megtesznek, hogy jól érezzem, magam- erről tudjátok mi a véleményem… Inkább mindent megtettek, hogy ki legyek lelkileg.
Beteggé tettem magam, sokat hiányoztam, beteges lettem. Amikor hazaértem mindig kisírtam magam, és ez így ment hónapokig, sőt évekig.

Ez már nem olyan volt, mint egy átlagos kis csúfolódás, ez már teljesen reménytelenné tett.
Hihetetlen érzés mikor senkiben se bízhatsz, és lassan mindened átadja magát a halál gondolatának. Meg akartam halni, máskor gyilkossá is tudtam volna lenni.

Míg sokaknak az minden problémája, hogy nem volt még fiúja, meg, hogy még sosem csókolózott, addig nekem tényleg komoly problémáim voltak. El se lehet mondani, mennyire összetörtem 2006 óta. Most új suliba megyek, új reményekkel. Most már csak egy kérdésem lenne: Vannak még olyan emberek, akik tényleg mellettünk állnak, akkor is, amikor mindenki más ellenünk fordul?