Szerelem első látásra - Életem legjobb döntése volt

Van az a mondás, hogy ha egy férfi túl hamar megkaphat meg egy nőt, nem fogja eléggé tisztelni, értékelni és szeretni, és egy ilyen kapcsolatnak nincs sok jövője. Én ezzel mindig is egyetértettem, mégis, a mostani (lassan két éves) kapcsolatom pont ennek a megszegésével alakult ki.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy másik városba kerültem egyetemre, távol az akkori barátomtól, akivel négy éve voltunk együtt. Összebarátkoztam egy lánnyal, Renivel, akivel sok időt töltöttünk együtt. Egy este úgy döntöttünk, hogy Reni barátjával és egy másik fiúval filmezünk. A filmezésből aztán hatalmas móka kerekedett, és remekül éreztük magunk. Ekkor még nem szenteltem különösebb figyelmet a fiúra, mert ugyebár barátom volt, és nem kenyerem a hűtlenség. Mégis valami furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk, pedig nem is beszéltünk

Amikor hazamentem a volt barátomhoz egyre inkább rám tört az az érzés, hogy már nem vagyok boldog vele. Mindig is sok gondunk volt, és nem bírtam rávenni, hogy megbeszéljük őket, hogy őt idézzem: „Van még hely a szőnyeg alatt”. Vak voltam, és azt hittem szerelmes, így folyton a kapcsolatunk helyreállításán dolgoztam, míg végül egy gyertyafényes vacsora mellett elsírtam magam, és éreztem, hogy nem bírom tovább vele. Nem bírtam szakítani, amíg édesanyámmal meg nem beszéltem, így a szakítás csak másnap következett be. Szörnyen éreztem magam.

Ezalatt SMS-em érkezett attól a fiútól, akit megismertem. Kedvesen jelezte, hogy felkeltettem az érdeklődését, de persze ő nem tudta, hogy barátom van. Aztán néhány SMS-ben leírtam, hogy épp kiszállni készülök egy négy éves kapcsolatból. Úgy éreztem, nem kellett volna ezt rázúdítani, de abban a pillanatban jött a válasz, hogy örül, amiért ezt elmondtam.

Amikor visszamentem az egyetemre, találkoztunk egy este a barátok társaságában. Minden olyan furcsa volt, mintha mégsem érdekeltem volna. Aztán filmezni kezdtünk, és egyre közelebb bújtunk egymáshoz (akarva-akaratlanul), és persze még mindig nem beszéltünk semmit. Aztán együtt töltöttük az éjszakát, és gondolom, ezt senki számára nem kell részletezni.

Másnap mégis mint két jó ismerős: puszi-puszi és viszlát. Mindketten azt hittük, ennyi volt, egy kaland és kész, és én egy kicsit csalódott is voltam miatta. Ennek ellenére még egyszer megtörtént ugyanez, és mindketten iszonyatosan vágytunk arra, hogy egymással legyünk, annak ellenére, hogy még mindig csak annyit tudtunk a másikról, hogy hogy hívják.

El kellett telnie egy kis időnek és jó néhány sms-t elküldtünk, amíg kialakult a kapcsolatunk, de sose bántam meg, sőt, életem talán legjobb döntése volt. Az egymás iránti vonzalmunk azóta sem csökkent. Persze mindig ott van a jövő kérdése, hogy semmiben nem lehetünk biztosak, hogy örökké tart, és a két év még nem olyan sok, de reménykedni szabad, sőt kell.

És hogy mi a tanulság ebből a történetből? Hiába állítunk fel statisztikákat és fogalmazunk meg törvényeket arról, hogy bizonyos esetekben minek hogy kell történnie, mert az élet ennél sokkal érdekesebb és izgalmasabb. Az ember nem a tényekre, hanem a szívére kell, hogy hallgasson.