Nagyvárosi lány vagyok, őt egy közös ismerősünkön keresztül ismertem meg. Azonnal megtetszett. Hamar lebeszéltünk egy találkozót… Nem nyomult, nem sütött el közhelyeket, helyette lazán sztorizgatott, szórakoztatott, egyszerűen jól éreztem magam vele, mintha a legjobb haverommal lettem volna! Annyira szimpatikus és vonzó volt a maga rosszfiús, de közben édes stílusával, hogy az estét nála folytattuk. Tévéztünk, nevettünk, dumálgattunk mindenről, de legfőképp csak hülyültünk, olyan volt mintha mindigis ismertem volna. Ott aludtam, ő közben átölelt, egyáltalán nem első alkalomra hasonlított, inkább mintha mindig ezt csináltuk volna…

Gyorsan pörögtek az események. Szinte minden nap találkoztunk, bemutatott az anyjának, apjának, teljesen bevont az életébe, elmesélt mindent, megnyílt, lenyűgözött a humorával és az egyediségével… Egy hónapon belül szerelmet vallott, édesen, félénken, romantikusan, és hivatalosan is a barátnője lettem. Minden tökéletes volt, a reggelit ágyba hozta, 100%-ig biztos voltam (és vagyok) benne hogy mindenben őszinte volt, és rá sem nézett soha másik nőre… Buliról bulira jártunk, élveztük az életet együtt.

Féltékenységi rohaomok

Persze voltak kisebb veszekedések, féltékenykedett, olyankor volt, hogy meglökött vagy agresszívabban viselkedett, de utána szó szerint térden állva kért bocsánatot, úgyhogy el is felejtettem neki. Fél év után összeköltöztünk, és ekkor kezdett megmutatkozni, ki is ő valójában. Bár továbbra is megcsinálta nekem a kávét és ebédet főzött, figyelmes volt és apró ajándékokkal, bókokkal halmozott el, és soha egyetlen nap nem telt el anélkül hogy szerelmet valljon, kezdtek a veszekedések egyre nagyobbak és nagyobbak lenni. Mindenben talált hibát. Sérelmezte, hogy neki „heló”-val köszönök, míg másnak „sziá”-val, számonkért, ha nem mondtam el egyből, hogy kivel beszéltem telefonon, ha csak ránéztem egy másik pasira, már vádolt, hogy biztos meg akarom csalni…

Az összes problémáját próbáltam vele megbeszélni, tisztázni akartam, hogy nem úgy van ahogy gondolja, de hiába, csak fújta a magáét minden alkalommal. Egyszerűen annyira tehetetlen voltam, amikor már 5. órája tartott a vita és még csak nem is láttam a végét, hogy már nem is érdekelt, mit hisz, de még ekkor sem hagyott békén, úgyhogy általában már magamból kikelve kiabáltam, hogy szálljon már le a dologról. Így persze ő is kiabálni kezdett… de aztán másnapra már ki is békültünk.

Később azonban ugyanez a forgatókönyv kicsit kibővült. Már elértük azt a szintet amikor 7 órán keresztül nem jutottunk egyről a kettőre, miatta. Egyre hamarabb kiakadtam, már rosszul voltam, ha megláttam az arcán, hogy valami baja van, mert tudtam, hogy most megint egy véget nem érő szenvedés jön olyasmi miatt, amiért ép eszű ember a száját nem nyitná ki. De nem elég, hogy apróságokon balhéztunk. Egyre messzebb és messzebb ment… először csak lefogott, hogy ne tudjak kimenni a szobából, aztán már leszorított az ágyra és befogta a számat de olyan durván, hogy levegőt is alig kaptam… előfordult hogy megharapott, vagy akkorát lökött rajtam, hogy egy jó métert csúsztam a padlón, és a fal állított meg… De minden ilyen eset után sírva könyörgött, hogy ne hagyjam el, hogy nem tud nélkülem élni, és hogy mélységesen bánja, amit csinált. Úgyhogy újra meg újra tiszta lapot nyitottam neki, mert szerettem, és ha béke volt, akkor akár örökre el tudtam volna képzelni vele az életem.

Az első pofon

Nem kellett azonban sokat várni az első olyan cirkuszra, amikor már meg is ütött. Két olyan nagy pofont kaptam tőle, hogy az egyik szemem utána egy teljes hétig lilás-feketés színben játszott, és a jobb fülemre több napig alig hallottam, és a mai napig nem működik úgy, ahogy azelőtt. Akkor visszaköltöztem anyámhoz, fogadkoztam hogy soha többé nem bocsátok meg neki, és ezt tartottam is kb. 3 napig. De aztán szörnyen hiányozni kezdett a kedves, érzékeny, normális énje, és kezdtem magam meggyőzni, hogy amit tett, az talán az én hibám. Talán megérdemeltem. Úgyhogy engedtem a kérlelésének, és újra találkoztam vele, 1 héten belül pedig visszaköltöztem.

Nem tudom, miben reménykedtem… aki egyszer megütött, az másodszor is megteszi, és harmadszor is, akár egy egész életen át tarthat. De úgy voltam vele, még megvárok egyet, és ha megint megtörténik, akkor végleg otthagyom. Minden várakozásomat alulmúlta azzal, amilyen gyorsan megkaptam a következő, de egyben az utolsó pofonomat… az arcom egész bal oldalát beterítette a keze nyoma, véraláfutásokkal és bedagadt kékes-lilás foltokkal, amikor örökre elköltöztem onnan.

Csajszi, ha hasonló helyzetben vagy, és a srác akár a legkisebb jelét adja hogy képes lenne bántani, akár rendszeresen felemeli rád a kezét játékból, vagy szóba kerül és kiderül hogy nem ítéli el az ilyesmit, akkor legyél nagyon óvatos, és készülj fel a legrosszabbra! Ha esetleg a kapcsolat elején az agresszív viselkedés bármilyen formáját látod, bármilyen fájdalmat okoz, még akkor hagyd el, amíg nem késő, mert a dolog csak rosszabbodni fog! Ha megüt, hiába szereted még, hiába olyan rendes és aranyos amikor nyugodt, hiába esküdözik hogy megbánta, menekülj! Az ilyen pasi selejtes, a hibáját ne takargasd, ne próbáld megszeretni, mert ezt nem lehet tolerálni. Dobd ki, ahogyan a szemetet szokás, ne várd meg amíg komoly bajod esik!