A szemem láttára haltak meg a szüleim

Mikor 4 éves voltam, a szüleimmel mentünk az állatkertbe, és autó balesetünk volt, ők pedig a szemem láttára haltak meg. Én meg a bátyám nevelőotthonba kerültünk. Ő ekkor 16 éves volt. Ő egész jól viselte a szüleink halálát, de én senkihez nem voltam hajlandó szólni, és alig ettem.

Mikor a bátyám betöltötte a 18-at magához vett. Most egy nagyon pici, szoba-konyhás lakásban lakunk, és rettenetesen szegények vagyunk, nekem is dolgoznom kell, hogy kijöjjünk a pénzből. Többször volt már, hogy nem volt mit ennünk vacsorára.

Alig alszom, a suliban senki nem szeret, mert nincsenek menő cuccaim, és nincs mobilom. A bátyámmal nagyon jóban vagyunk, de még egyikünk se tudta igazán feldolgozni, hogy meghaltak a szüleink, folyamatosan iszunk, és bátyám füvezik is. Lassan kezdek már ebbe beleőrülni. Minden nap arra várok, hogy a szüleim visszajönnek, hogy nem haltak meg és ez csak egy rossz álom. Gyakran vannak rémálmaim, többször is újraálmodtam már a balesetet és nincs nap, hogy ne sírjak.

Csak a bátyám miatt nem öltem még meg magam, mert nagyon szeretem őt, és hálás vagyok neki, hogy magához vett és nem kellett árvaházban, vagy nevelőszülőknél felnőnöm. Minden nap úgy kelek fel, hogy ez a nap jobb lesz, mint a többi, de nem így van. Néha csak arra vágyok, hogy valakinek elmondjam a bajom, egy olyan embernek, aki át tudja érezni, hogy mekkora lelki teher elveszíteni a szüleinket, de engem mindenhonnan kiközösítenek, mert más vagyok, mert nem vagyok trendi és van pár fura szokásom.

Hát ilyen az én kis életem, szívből kívánom, hogy senki ne kerüljön ilyen helyzetbe, mert borzasztó így élni.