Elváltak a szüleim!
Tökéletes életem volt. A szó szoros értelmében. Jó jegyeim voltak, sportoltam, amit csak lehetett, a suliban jófejnek tartottak, volt kistestvérem, kutyám, macskám egy szóval minden, ami csak egy tökéletes élethez kell. Aztán a szüleim elmondták nekem, hogy el fognak válni. Úgy éreztem, hogy az én hibátlan életem pillanatok alatt széthullott. A jegyeim nem romlottak, ugyanúgy sportoltam, jófejnek tartottak, de a szívemben ürességet éreztem.
Nem volt egyszerű otthagyni a kétemeletes házunkat, és lecserélni azt egy kétszobás apartmanra, ahol a húgommal és az anyukámmal élünk. De még ennél is nehezebb volt minden hétvégén visszamenni apukámhoz, és elhordani az ott maradt személyes tárgyaimat.
Amikor apukámnál voltam, próbáltam finoman terelni a gondolatokat. Emlékszem, amikor azt mondtam: „ez szívás, össze kell, szednem az összes kis apróságom azt se tudom, már hol vannak”. Aztán azon gondolkodtam „Miért nem maradhatnak a szüleim együtt?”. Aztán kötelezően minden hétvégén apukámhoz kellett mennem. Folyamatosan lázadtam, és mondtam, hogy mindez a szüleim hibája. Bár mélyen tudtam, hogy tulajdonképpen a bíróé is, aki ezt a bugyuta időbeosztást csinálta.
Aztán, ha ez még nem elég, az anyukám kitalálta, hogy költözzünk az ország másik felébe, hisz nagyapa ott él. Így tulajdonképpen már ötször költöztem életem során, ha nem számoljuk a válás során bekövetkezett költözést. De ez most más volt, mint a többi. Az előző alkalmakkor még kis gyerek voltam és örültem, hogy a szüleimmel „utazunk”. De ez most tényleg totálisan más volt. A barátaimtól, a kutyámtól és az összes helytől, amelyhez szép emlék kötött meg kellett válnom. A barátaim mindent tudtak, de anyukám igazából csak mosolygott, ugyanúgy ahogy apa is, de mégis elköltöztünk.
Elköltözni egyike volt a legrosszabb élményeimnek. Soha nem szeretném újra átélni. A legtöbb fiatal világot akar látni, keresztbe-hosszába be akarja járni az országot, alföldeket, folyókat-hegyeket akar látni, de én nem. Rövid időn belül meguntam az ottani környezetet. Nem voltak barátaim, akikkel együtt lehetettem volna.
Az iskola végül elkezdődött, és az első napok, hetek szörnyűek voltak. Az ebédnél sokszor magam ültem. De ahogy teltek a hetek megismerkedtem pár sráccal. Páran hozzám hasonlóak voltak, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Aztán röplabdázni kezdtem el, ahol még több velem egykorú gyereket ismertem meg. Aztán ahogy ebben a csapatban helyem lett, más srácok is szerettek volna megismerni.
Most már 6 hónapja élek itt. Már elfelejtettem azt a sok rosszat, amit a válással a szüleim okoztak nekem. Valószínűleg nekik sokkal inkább fájt, mint nekem. Ez az egész olyan, mint egy rossz gyógyszer. Mindennap szeded, mindennap nyugtatod magad, hogy olyan lesz, mint rég, de olyan már nem lesz, viszont tudod nagyon jól, hogy végül az idő mindent meggyógyít.