Depresszióssá váltam az életemtől

2011.08.09. apa öngyilkos akart lenni, fel akarta magát akasztani a garázsban. Kimentem, és csak annyit láttam, hogy köti a kötelet. Akkor még csak 11éves voltam. Sírni kezdtem, sokkot kaptam, csak álltam és kiabáltam "Apa ne! Hagyd abba!" és dadogni kezdtem.

Anya meghallotta, hogy kiabálok, ezért kijött és elkezdett apával kiabálni "Normális vagy? Itt kell a gyerek előtt!?" és aztán még veszekedtek, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Összeestem és sírtam. Anya oda jött, hogy "Gyere be drágám, nem lesz semmi baj" De én csak üvöltöttem, hogy "Hagyjatok békén! És menj be Anya!".

Apával a teraszra leültünk, annyit mondott "Ne sírj, és hagyd abba a dadogást könyörgöm, én nem akartam ezt így." És ő is sírni kezdett. Valamit még beszéltünk, de már arra nem emlékszem. Bejöttünk, és bementünk anyáék szobájába.

Közben a bátyám is hazajött, aki tőlem 4 évvel idősebb, mert anya felhívta, hogy mi van itthon, és hogy én sokkot kaptam. Tesóm is bejött anyáék szobájába. Én megint összeestem. És apa mentőt akart hívni, de én nem engedtem neki. Nem hívta ki őket, amiért neki mai napig hálás vagyok.

Nem tudtam aludni. Sírtam és sírtam és sírtam.. elaludtam kb 10 percre, addigra mindenki aludt csak tesóm nem. Észre vettem, nincs a szobában, amikor felkeltem, azt hittem vagy az én szobámban van vagy az övében. Átmentem az én szobámba, ott nem volt. Sírni kezdtem és kerestem, elindultam az emeletre az ő szobájához, amikor a nappaliban megláttam. Laptopon csinált valamit. Én pedig leültem vele szembe és én is laptopoztam és letöltöttem egy csomó képet, ami a gyilkossággal kapcsolatos. Hajnal 6-ig ébren volt velem tesóm, aztán én elaludtam.

Felkeltem 8 körül. Aludtam 2 órát. Nem emlékeztem semmire az előző napból, csak arra, hogy apa, aki nekem akkor a legfontosabb volt, itt akart hagyni. Egész nap sírtam. Tesóm velem volt egész nap, és anya se ment dolgozni, hogy velem legyen. Apa aznap legalább 15-ször felhívott. Másnap anya engem és tesómat elvitt a kalandparkba, hogy kicsit lenyugodjak. (akkor már nem dadogtam) mind a hárman féltek, hogy örökké ilyen maradok. De látszatra nem így lett.

2011. December..(12 éves voltam) Megírtam a búcsú levelem, végezni akartam magammal, hogy hogyan, azt nem tudtam. Megírtam és álomba sírtam magam. Másnap a levelet leraktam anyáék szobájában az asztalra. Csak este vették észre. Én meg úgy döntöttemn inkább nem teszem megn amit megírtam benne. És álomba sírtam magam ismét. Másnap láttam anyán, hogy valami nem oké. Nem tudtam mi az, aztán rájöttem, a levél.

2 hónappal ezután apa elment dolgozni egy olyan helyre, ahol csak hetente 2 napot látom. Anyával a konyhában voltunk és beszélgettünk. Arról, ami még nyáron történt. Sírni kezdtem, és anya megmutatta a levelet, megint dadogni kezdtem. Másnapra elmúlt.

Ekkor még mindig nem emlékeztem arra, hogy mi volt, csak arra, hogy apa itt akart hagyni minket. De ahogy telt az idő egyre több mindenre emlékeztem. Már szinte mindent tudok. Na mindegy. Tehát miután megint dadogtam, pszichológushoz kezdtem járni. 1éven át oda jártam, és segített, aztán én akartam, hogy hagyjuk abba. És abba is hagytam. Közben apát megutáltam, mert olyan dolgokat mondott nekem, amiket nem kellett volna. Elítél, amiért pszichológushoz járok.

Abbahagytam a terápiákat. És erre egy hónapra vágni kezdtem magam. Először a kezemet, aztán a hasamat és lábamat is.. Most már mindenhol van szinte hegem. Ez kiderült. 2013. szeptemberében megint elkezdtem pszichológushoz járni, akihez még mindig járok. Nagyon sokat segít a depresszióm leküzdésében, és sokat tesz annak érdekében, hogy megint egy életvidám lány legyek.