Mikor először jött az osztályomba helyettesíteni, nem neki, inkább annak örültem, hogy nincs óra. Bejött a terembe, én a padon ültem, vele szemben. Ránéztem, nem voltam képes levenni róla a szemem. Aztán hirtelen megállt a szívem, kiszállt belőlem az élet: rám nézett. Mindig visszatért rám a pillantása, és én is végig a szemébe néztem. Ami mellesleg barna.

Úgy két hét múlva bejelölt Facebookon. Én visszajelöltem, nem is tudtam először, hogy ő az, csak egy perc múlva esett le. Egyszer felléptem, láttam, hogy ő is fent van. És írt. Beszélgettünk, tök átlagos dolgokról. Ez mindig így volt, ha összevesztem anyáékkal, vele beszéltem, ha filmet néztem, ő is bekapcsolta, és kibeszéltük. Egyszer mondtam, hogy csúnyának érzem magam, mire ő kifejtette, hogy nagyon szép vagyok és csinos. (!)

A szüleim valószínűleg már itt kinyírtak volna. De ez még csak mindennek a kezdete volt.

A későbbiekben sor került az egyéves kapcsolatom halálára. (Nem a tanárral) Kénytelen voltam szakítani vele, mert minek hülyítsem szegényt, mikor odavagyok a helyettestanárért?

Osztálykirándulás. Elég sok időt kihagyok most, hosszú lenne minden mozzanatát leírni a mi "haverkodásunknak". Vagyis annak a kis "összemelegedésnek". Biztos kirúgták volna, már réges-rég, ha rájönnek, hogy nőnapon kaptam tőle egy virágot és egy puszit... (Az mondjuk meglepett, és utána öt napig nem írtam vissza. De annyiszor bocsánatot kért, és mindennap úgy írt, hogy: " Jó éjt ♥. Bocsáss meg.")

Szóval, a Balatonnál voltunk, az egész suli. És jött ő is, felvigyázónak. Hát persze, hogy végig a mi osztályunkkal volt.

Vettünk energiaitalt, a fiúk alkoholmentes sört és valakinél volt cigi. (Utóbbihoz nem volt semmi közöm, csak egyszer kipróbáltam. Mindenki más is, azt mondták, nyolcadikba már nem olyan gáz, úgyhogy gondoltam, mindegy akkor.) Szóval... Én a szobában voltam a többiekkel, chipseztünk, ilyenek. Három napja csak sms-eztem vele, egy szót nem beszélhettünk, mert ha ez kiderül, engem eltanácsolnak, anyámék kivégzést tartanak, a többiek meg nem nagyon beszélnének velem. Nem is beszélve Mátéról, akivel szakítottam miatta. Kiakadna, így is mindig beszélni akar.

Jött egy csaj, osztálytársam, és mondta, hogy hív a felvigyázó, mert ki akar kérdezni a cigiről. Hupsz, gondoltam, itt csak a cigiről nem lesz szó. Mert tudja már, hiszen beszéltem vele, nem izgatta annyira. Féltem. Be kell vallanom, izgultam, hogy mi lesz vajon. Bementem a szobájába, a szobatársa nem volt ott.

- Hát szia! - ott álltam a szőnyegen, és szétégett a fejem - ülj le az ágyra, nyugodtan. Csak beszélgetni akarok, unom a sok sms-t - a végét már a fürdőből kiabálta, kiment, hallottam, hogy megnyitja a csapot. Nem ültem le...

- Miről beszélgetni? - kérdeztem.

- Nemtom - elzárta a vizet - nekem nyolc.

Kijött a mosdóból, odalépett, megfogta a kezem, és az ágyra ültetett.

- Jó a kirándulás?

- Ahaaa.

- Jó, tudod mit, nem ezt akarom, csak azt, hogy ne haragudj rám, fiatal vagy, nekem nem lenne szabad beléd esnem.

- Egyikünknek se. Kéne. Annyira.

Közelebb húzódott. Én végig a balerinacipőt néztem a lábamon. Aztán éreztem, ahogy felmelegít s közelségével, forrt a vérem, a nyakamba szuszogott, a borostáival kidörzsölte az arcom. Aztán éreztem a nyakamon, a vállamon az ajkait, ahogy végigcsókol, majd óvatosan beleharap. Tudtam, hogy ez egyikünknek sem jó, de nem tudtam ellenállni. Annyira kellemes volt, hirtelen fellobbant bennem a láng. Talán itt szerettem bele ténylegesen. Mikor végre erőt vettem magamon, hogy felálljak, eltoltam magamtól. Széttárt karral rám meredt.

- Mondd már, hogy neked én nem csak egy hülye kis liba vagyok, akit vicces szívatni, játszani az érzéseivel. Mit szeretnél bennem, 26 éves vagy! Én 14!

- És??? Számít ez, mondd már meg!?

- Hát ha megsejtik, téged csak kirúgnak, lehet fel is jelentenek, engem meg kiközösítenek! Megéri, rohadtul! - a vállamra pillantottam, majd a mellettem levő tükörre. Látszik a harapásnyom, és a piros arcbőröm.

Este van. Egy padon ülök, csendes helyen, alig jár erre valaki. Mellettem ül az egyik barátnőm. Észrevette a "nyomokat", akárhogy is takargattam. És most arra kíváncsi, bár biztos van elképzelése, hogy hogy szereztem. Én mindent elmondtam neki, szépen, és tanácsot kértem. Először leesett az álla, de nagyon meglepődött, egy szót nem szólt, sokáig, bár nem is nagyon tudott, mivel be nem állt a szám. Alig hitte le.

- Kérhetek valamit? Mondd már el a többieknek! Tudod, csak így a körünknek, vagy érted. Hogy ha esetleg mindenki megtudná, akkor ne sokkolja őket. És így hogy tudjátok, úgy tudtok velem bánni, vagyis hogy így mindennap úgy kezeltek. Na, érted...

- Én lehidalok!!!!! - én csak elmosolyodtam. Ő pedig megölelt - most elmondjuk nekik, jó?

- Mondd te, légyszi, mert ha még egyszer el kell mesélnem, belefulladok a könnyeimbe! És tartsátok titokban!!! Könyörgök!!!

Nem tudom megmondani, hogy megbántam-e, vagy nem. A sztori vége annyi, hogy még a héten smároltam vele, aztán hazamentünk, és talán még egy-két alkalommal beszéltünk, csókolóztunk, mikor elballagtam, még néha írt, később viszont abbamaradt, szép lassan. Titkolnunk kellett, a barátaim előtt (akik amúgy végig támogattak, míg vége nem lett. Megköszönhetem nekik, hogy segítettek túlélni és eltitkolni.) egyszer "enyelegtünk", azt kérték, többet ne, mert furcsa, hogy azzal romantikázok ott, akinek ők a suliban csókolomot köszönnek.