Minden lánynak átfut az agyán az első szexuális élménye után, hogy mindent jól csinált-e? Vagy jobb volt-e mint a többi? Nekem is többek közt. Már másfél év telt el azóta.15 éves lány vagyok, és még a legrossszabb embernek sem kívánnám azt, amit átéltem a már utánunk tudható körülbelül fél évben.

Pontosan akkor kezdődött, mikor azt mondtam hogy én milyen bátor, és nagylány
vagyok, és elmegyek szórakozni. Senki nem állhatott az utamba. Rászoktam a dohányzásra, kipróbáltam pár dolgot. És mikor már híresebbnek számítottam a városi körökben, (mert ugye akkor híres az ember az ilyen körökben, ha semmire nem mond nemet) a "híresek" rétegéből megjelent egy srác.

Bármit tettem, megalázott

Udvarolt,körülrajongott, és természetesen én nem láttam a rózsaszín köd miatt semmit. Örültem neki, hiányzott a törődés. És nem is volt semmi gond vele az első 3 hétben. Utána következett az igazi pokol. Akármit csináltam, megalázott, ütött, rugdosott. És ezt teljesen erejéből tette (mielőtt még itt azt gondolják többen is, hogy ez csak így "játékból" volt). Végül már minden nap sírva jártam haza, mert vagy fizikailag, vagy lelkileg bántott.

Szakítottunk. 2 és fél hónap után azt mondtam, hogy vége, viszont tudtam, hogy
az utolsó együttlétünknél nem voltam magamnál. Tett róla hogy ne legyek! Teherbe estem.Azokat a heteket tényleg nem kívánom senkinek.Tudván azt, hogy egy kis ember, aki nem tehet semmiről, bennem fejlődik, és meg kell halnia.Az ultrahangon látni, ahogy dobog a kis szíve...borzalmas volt. De abortuszra kellett hogy kerüljön a sor. 12 hetesen kerültem be a kórházba.

A félelem, a düh, a gyűlölet elöntötte az agyamat. Másra sem tudtam gondolni, csak arra hogy az...aki ezt tette velem, ugyanolyan fájdalmat érezzen amilyet én. És messze sem a fizikai fájdalom volt a legroszabb... Egyszer nem hívott, elbujdosott, és elkezdett terjeszteni rólam bemocskoló dolgokat, hogy hárítsa magáról a felelősséget. Persze senki nem hisz már annak az embernek. És végig a terhesség alatt: "nem ő, nem a gyermek apja" - hanem egy teljesen kívülálló fiú volt velem... Milyen ember az ilyen?

Tönkretette az életem

Visszatérve...a legrosszabb a műtét előtti 10 perc volt. Rettegtem. Attól hogy valami komplikáció lesz, attól hogy elvesztem a babát. Altattak. A műtét véget ért, és a lány, aki mellettem feküdt, mesélte hogy a műtőből már úgy hoztak ki, hogy ordítva sírtam. Sokkos állapotban voltam.Nem bírtam abbahagyni. És egyszerűen nem tudom kiheverni. Mostanában is folyamatosan sírok,és nyugtatókat szedek.

Csak arra tudok gondolni,hogy egyszer lesz valaki aki megérdemli ezt a csodát,és velem lesz ezekben a gyönyörű pillanatokban. Nagyon vágyom egy babára, mert szörnyű volt elveszteni egyet. És kívánom minden ilyen embernek aki a volt barátomhoz hasonlóan elmenekül, hogy érezze azt, hogy min megy keresztül ilyenkor egy nő.