Az első

Rögtön tetszett. Imádtam, ahogy kinéz. Elfeledtetett velem mindenki mást. A második napján este, a sulidisco alatt (én nem mentem, és ő sem) ráírtam. Akkor nagyon gáznak éreztem magam. Szörnyen butának. De visszaírt, és beszélgettünk. Nem tudta, ki vagyok. És előtte már ráírt a fél iskola, mindenkinek ő kellett. Egy voltam a sok közül.

Azóta sok minden változott. Volt, hogy nem beszéltünk sokáig... Csak rákérdezett az osztálytársainál, hogy ki vagyok, mert csak a nevem tudja. És véletlenül pont az a lány voltam, aki "bezzeg tuti nem irosgat", aki tetszett neki, ilyenek. Jóba lett a barátaimmal, elmondta nekik, hogy bejövök neki, reméli, ő is nekem, ilyenek. Beszéltünk szinte minden este, mára pedig már tényleg minden éjszakámat e telefonnal a kezemben töltöm.

Már mondta, hogy gyönyörű vagyok szerinte, és beszéltünk sok hülyeséget, mindig megvigasztaltam, és szinte azt is mondhatjuk, hogy mindig elmondjuk, hogy hogy szeretjük egymást. Az osztálya utál, mert (ő is mondta) tök féltékeny az összes. Az egyik még a suliba is sírni szokott miattam... Lenéző pillantások, beszólások sora, mikor elmegyek mellettük. Há, ez van.

Legalább, a fiú elmondása szerint van okuk a féltékenységre. Visszanézve februárra, mikor még alig beszéltünk, elnevetem magam. A barátnőim megbeszélték érte a háborút, én meg ott álltam mindig vörös fejjel... És én kellettem neki. Tök jó így, ez a 'mindennap-elmondjuk-hogy-mennyire-szeretjük-egymást-de-nem-járunk-mert-ahhoz-még-jobban-meg-kell-ismerkednünk' kapcsolat. A barátnőim.... Nem utálnak. Nem féltékenyek. Tökre örülnek... És most, teljesen boldog az egész...