12 éves koromban történt az egész: másik suliba irattak be. Örültem, mert a szomszéd faluban volt a suli. Beilleszkedni nem tudtam, az osztályban utáltak, piszkáltak.

Nem tudom, mi történt velem akkor, eltávolodtam anyukámtól. Mindig kérdezte, hogy mi volt a suliban, a válaszom pedig mindig az volt, hogy semmi. Szomorú voltam és elkövettem azt a hibát, ami még mai napi nagyon fáj és elszomorít, hogy nem mertem neki elmondani az iskolai dolgokat, inkább a kajához fordultam és egész nap zabáltam.

Év elején 45-46 kiló voltam. Decemberre meg már 54 kiló, undorítóan néztem ki. Ne beszéltem, suliban egész nap nem ettem, de amikor hazaértem, ismét zabáltam: csokit, kenyeret, inkább édes dolgokat. Akkor is ettem, ha nem voltam éhes, de normális ételt, például levest, főzeléket nem ettem.

Sokan akartak segíteni, de nem tudtak, mert nem önmagamat adtam, hanem azt akit gondoltam hogy elfogadnak.

Hát nem kellettem senkinek sem, abban az évben édesanyám meghalt, rákos volt, sokat volt korházban, én meg alig mentem be hozzá. Halálát nem fogtam fel, hónapokig nem tudtam sírni, fájt és csak ürességet éreztem. Nővéremmel akkor nem volt jó a kapcsoltatom, és apámmal sem. Apám nem az a megértő fajta, ha valamit nem akartam, nem azt kérdezte, hogy miért hanem, csak ordibált és ordibált, ritkán kérdezte meg mi volt az iskolában, és ha véletlenül elmondtam, hogy az osztálytársam piszkál, akkor bement a suliba, és parádézott.

Mindig is éreztem hogy nem szeret, de ekkor eldöntöttem, hogy soha semmit nem mondok el neki.

Haragudtam rá, mert nem törődött a testvéreimmel és velem sem, ahol tudott kigúnyolt, csak hogy hülyének nézzenek mások. Elmondott minden kövérnek, hogy csak zabálok, nem kellek senkinek, nem lesz belőlem semmi, és hogy diliházba visz. Sokszor úgy próbált kiengesztelni, hogy drága ruhákat vagy kacatokat, édességet vett nekem.

Most 19 éves vagyok, 160 cm és 53 kiló. Nem járok társaságba, nincsenek barátaim, gyűlölöm, hogy nem tudok társaságban megszólalni sem, gyűlölöm ahogy kinézek, gyűlölöm, hogy önző voltam, hogy tele vagyok félelemmel. És ezzel nem tudok megküzdeni.

Van egy fiú, szerelmes vagyok belé, de nem merem elmondani neki, mert tudom, hogy visszautasítana, talán ki is nevetne, tudom hogy el kéne felejtenem.

Csak annyit tanultam, hogy ha szeretnénk valamit, akkor azért meg kell dolgozni, semmi sincs ingyen, tanulni kell, sokat olvasni, és mozogni. Csak az a gond, hogy egyedül vagyok, rengeteg hibát elkövettem, lelkiismeret furdalásom van édesanyám miatt, és félek a társaságtól, hogy mit gondolhatnak rólam. Apámmal még mindig nem vagyok jóban, rájöttem, ha jó kedve van, ha nem, a legjobb, ha nem igazán szólok hozzá.

Anica