Soha nem hagylak el...

- Szia!
- Szia.- ölelte át a fiú a lányt.
- Hogy vagy?- kérdezte feldobottan, látszólag igencsak jókedvűen a lány.
-Megvagyok, és te?
- Én is. Hogy telnek a vakáció utolsó napjai?
- Gyorsan és melegen.- válaszolta a fiú, és meglengette magán a pólót. Ahhoz képest, hogy estefelé járt az idő, még mindig nagyon meleg volt. Mindketten leültek a közelben lévő padra.
Márk és Nóra évek óta ismerték egymást. Még gimnázium elején ismerkedtek össze, és attól fogva elválaszthatatlanok voltak, pedig már lassan végzősök lesznek. Sosem beszéltek arról, hogy mi van köztük. Csak voltak és élvezték ezt.
Elég régóta ücsörögtek a parkban, de valahogy nem volt megszokott közöttük a levegő. A beszélgetésük is kezdett átmenni csak üres, felszínes csevegésbe. Semmi élet nem volt benne, és a lány jókedve is kezdett lankadni.
- Mi a baj?- kérdezte Nóra.
- Semmi.- válaszolta a fiú és a távolba nézett.
- Persze. Ha nem lenne bajod, nem viselkednél így.
- Tényleg nincs semmi.
- Márk. Elég régóta és túl jól ismerlek ahhoz, hogy ezt most elhiggyem neked. Szóval?- faggatózott tovább a lány, de a fiú most sem nézett rá. Érezhetően nem tudta, hogy kezdjen hozzá. A kezét is tördelni kezdte, ezzel is elárulva, hogy valami tényleg nem jó.
Néhány perces néma csend lett úrrá közöttük. Végül a lány törte meg ezt.
- Jól van, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.- mondta Nóri és ő is a messzeségbe bámult.
Ekkor a fiú mély lélegzetet vett, nem tudta, hogy mondja el. Két dolog is foglalkoztatta… már jó ideje. Azt sem tudta melyikkel kezdje. Tudta, hogy bármelyikkel is kezdi, mindenképpen megváltozik Nóra, de az ő élete is. A levegőt lassan kifújta, majd a lány felé fordult.
- Elmegyek. –mondta ki tömören.
A lány is felé fordult, de értetlenül nézett rá.
- Mi?
- Ahogy mondom, jól hallottad. Elmegyek.
- Miért?
- Elköltözünk.
- Elköltöztök?- kérdezett vissza Nóra. A lány arcából kifutott az összes vér, és holt sápadt lett. - Egyik napról a másikra?
- Nem.
- Akkor?
- Már régóta tervbe volt véve. Nekem már úgyis csak egy évem lenne itt, Bencének is itt az ideje iskolába mennie. Jobb, ha már nem itt kezdi el.
- Szóval régóta tudtad már.
- Igen.
- És mikor költöztök?
- A hétvégén.
A lány felállt és átrakta a vállán a táskát.
- Ugye tudsz róla, hogy csütörtök van?- fakadt ki.
- Igen.- mondta a fiú és lesütötte a szemét.
- Mégis, mikor akartad elmondani? Talán szombat reggel amikor már a megrakott teherautó elindul?
- Nem. Kérlek, Nóri értsd meg, hogy…
- Ezen nincs mit megérteni. Tudod, megfordult már a fejemben, hogy elválnak egyszer az útjaink… de azért én…én nem így akartam elbúcsúzni.
Ezzel a mondattal sarkon fordult és távolodni kezdett a fiútól, egyre gyorsabb léptekkel, végül már futott.
- Várj!- kezdett Márk a lány után iramodni. Jó futó volt, de most az egyszer lassabbnak bizonyult, nem tudta utolérni. Végül megállt.
- Szeretlek…- mondta ki, de mindegy volt, a lány már nem hallotta. Érezte a fiú, hogy nem így kellett volna elmondania, de ezt is elszúrta. Mint annyi minden mást az életben. Tudta, hogy csalódást és szenvedést okoz annak, akit a világon a legjobban szeretett. El akarta mondani ezt is neki, de tudta, hogy már mindegy. Verejtéktől izzadva ült le az útpadkára és csak bámult maga elé.

*
Nóra hazáig szaladt. Berontott a szobájába, fölszabva az ajtót, melyet hangosan be is csapott maga mögött és kulcsra zárta. Dühösen a sarokba dobta a táskáját és az ágyára borult. Kitört belőle a sírás. Nem bírta tovább. Tudta, hogy ezzel, hogy elmegy, elveszti azt, akit mindenkinél jobban szeret. Ürességet érzett, de közben a mellkasában hatalmas szorítást is. Csak feküdt és sírt. Talán éjfél lehetett, mikor kivánszorgott a fürdőszobájába. Belenézve a tükörbe látta, hogy szemei bedagadtak és kivörösödtek a sok sírástól. Letusolt, pizsamát húzott és az ablakába kuporodott. Szörnyű nyári vihar dúlt. Hatalmasakat villámlott, dörgött és szakadt az eső. Még most sem tudott aludni. Újra és újra feltörtek benne a fiú szavai. Sírni már nem tudott. Csak bámult ki az ablakon. Végül hajnali négy körül csendesedett el a természet, így ekkor döntött úgy, hogy megpróbál elaludni.

Pénteken nyolc után kelt fel, fájt a feje és szomorú volt. Csalódottan felöltözött, és a szobájában kezdett rendet rakni. Rengeteg emlék kötötte Márkhoz. Egy cipősdobozt vett elő, és sorba kezdte belepakolni a dolgokat, amik esetleg Márké voltak, illetve a fiútól kapott. A nyakában lógott egy nyaklánc is. Kezébe fogta a medáljánál fogva. Amióta megkapta, egyszer nem vette még le. Tudta, hogy ezt nem tudja visszaadni. Nem tud ettől megválni. Ez volt az első tárgy, amit tőle kapott. Egy könnycsepp gördült le az arcán, de gyorsan letörölte. Nem akart megint sírni. A cipősdoboz megtelt. Nehéz szívvel leragasztotta, és az éjjeliszekrényére tette. Dél körül úgy döntött sétál egyet, ki kell szellőztetnie a fejét.

A közeli tó partjára sétált. Egészen a víz közelébe ment és leült a fűbe. Rengeteg időt töltöttek itt a fiúval. Ezzel, hogy idejött, csak fájdalmat okozott magának, de mégis azt érezte, itt kell lennie. Bekapcsolta a telefonját, vagy tíz nem fogadott hívás volt, és öt SMS. Mind tőle. Sorba megnyitotta és elolvasta őket. Elszorult a szíve, mert mind-mind bocsánatkérő SMS volt. Tudta, hogy nem tud rá haragudni, de mégis megbántottságot érzett. Nem ezt várta a fiútól. Maga mellé dobta a fűbe a telefont, amikor újra pityegett. A feladó megint Márk volt. Megnyitotta és érezte, hogy a szíve egyszerre szorul el, és egyszerre dobog úgy, hogy majd kiugrik a helyéről.

„Kérlek, gyere el holnap reggel. El akarok tőled búcsúzni úgy, ahogy megérdemled. Ha valaha is jelentettem neked valamit, eljössz. Várlak. Márk”

Mélyet lélegzett a lány, majd felállt, leporolta magát és elindult haza felé. Csepegni kezdett az eső megint, de nem érdekelte. Már szakadt, amikor hazaért. Mindene elázott, így letusolt, és ágyba bújt. Nem tudta, hogy holnap elmegy-e. Egyik fele már most elment volna, de a másik tudta, hogy nincs értelme. Hiszen így is, úgy is elmegy, miért fájdítsa jobban az emlékét? Ezekkel a gondolatokkal álomba merült.
Reggel fél nyolc után ébredt. Tudta, hogy döntenie kell. Forgolódott vagy egy jó fél órát, amikor kipattant az ágyból.

-Nem veszíthetem el.- mondta magának és sietve felkapott magára egy fekete szoknyát, egy felsőt, tornacipőt húzott és rohanni kezdett. Az útja Márk házához vezetett. Csak remélni tudta, hogy nem késő. Olyan gyorsan szedte a lábát amilyen gyorsan csak tudta. Amikor odaért a házhoz, éppen a szomszéd idős férfi készült bemenni a saját házába. Sosem voltak jóban. Ahogy Márk és a családja sem. Elég mogorva férfi volt, nem sokat tudtak egymásról.
-Elnézést.- kapkodta a levegőt Nóra.
-Igen?
-Márk itt van még?
-Nem tudom. Szerintem már nem.- ezzel bement a házba.
Csalódottság ült ki a lány arcára. Csalódottság, kétségbeesés és szomorúság.
-Hát elvesztettelek.- mondta és a tó part felé vette az irányt.
Szomorkásan kuporodott le az egyik kőre és csak bámult a messzeségbe.
-Leülhetek?- kérdezte egy mellette megálló ismerős hang.
A lány hirtelen felpillantott a mellette állok alakra. Márk volt az.
-Te meg mit csinálsz itt?- ugrott fel Nóra.
-Nem tudtam elmenni.
-Miért?
-Tudod te azt nagyon jól.- ölelte át a fiú.
Nóra szívét elöntötte a melegség és szorosan hozzábújt a fiúhoz.
-Ugye sosem hagysz el?
-Soha.