Barátságból szerelem

- Na, bontsd már ki!- sürgette Flóra a fiút. Egy borús, nyári délután volt. Éppen a házuk előtt lévő út padkán ücsörögtek. Tudták mindketten, hogy az a boríték mindent megváltoztat.
- De hát nem érted? Ezt nem lehet csak úgy elsietni. Ebben a borítékban van a jövőm. Ezen múlik minden.
- Jó, akkor most mi lesz? Itt ülünk holnap estig?
- Ezt szeretem benned. - ölelte át egyik kezével Flórát. - Mindig fel tudod dobni a necces, feszült helyzeteket is.
Flóra és Dávid szomszédok voltak. Évek óta elválaszthatatlan barátok, együtt nőttek fel, és most mégis elválnak útjaik. Dávid egyetemre megy. Ez még nem is lenne baj, de egy teljesen más, nem éppen közelben lévő városban folytatja tanulmányait. Talán egy hónapja derül ki. Flóra emlékében tisztán él, amikor megtudta, hogy felvették Dávidot az egyetemre…
- Na akkor végre kinyitod?- kérdezte izgatottan, vigyorogva Flóra.
- Jól van. Legyen - vett mély lélegzetet Dávid és felszabta a borítékot.
-Na?
-Tisztelt Horváth Dávid! Gratulálunk, Ön felvételt nyert iskolánkban…- olvasta a fiú.
- Felvettek.- mosolyodott el Flóra és megölelte a fiút. Ahogy ölelték egymást, a lány a fiú válla fölött elbámult a messzeségbe. – Szóval elmegy… Jaj, Flóra! Nem lehetsz ennyire önző! Ennek örülnöd kell, hiszen felvették. Jó lesz neki. Te meg majd megoldod. Jó lesz…talán - gondolta magában a lány, majd elengedte a fiú nyakát.

*
- Kipp-kopp. Bejöhetek?- kukucskált be a lány az ajtón. Éppen a fiú szobájába ment be. Az ágyán egy hatalmas bőrönd feküdt félig bepakolva, az ajtó mellett meg egy nagy sporttáska hevert.
- Ez kérdés?- mosolyodott el a fiú és két puszit nyomott a lány arcára.
- Hűű, szóval… tényleg elmész.- jegyezte meg Flóra, és rögtön mosolyt erőltetett az arcára.
- Hát, úgy néz ki.- nézett végig a félig üres szobán a fiú.
- Kivel fogok ezután vitázni, veszekedni, de ami a legfontosabb szórakozni, vagy csak szimplán kivel fogom elütni az időt?
- Hát…- ült le kicsit szomorkásan Dávid az ágyára.
- Jól van, ne vágj ilyen képet. Majd túlélem.- ütötte vállon finoman a fiút.
- Helyes.
- Segítsek valamiben?- kérdezte a lány.
- Végül is jó részt már végeztem. Inkább… sétáljunk egyet.
- Utoljára egyet, mint a régi szép időkben?
- Hát valahogy úgy.
- Jól van.

Aztán elindultak. Bár borús volt az ég, és nagyon csúnya felhők keringtek, de végigjárták kedvenc helyeiket, amiket kicsi koruk óta szerettek. Kezdték a közeli kis parkban, ahol először megszólították egymást úgy körülbelül 5 évesen, aztán a játszótérre mentek, ahol Dávid homokot tömött Flóra szájába, ahol annyi éven keresztül mindig elütötték a délutánokat, végül a folyóparton folytatták a nosztalgiázást.
Megálltak és a folyót nézegették. Csendben voltak és csak bámulták, ahogy a víz sebesen folyik. A csendet végül Flóra törte meg:
- Emlékszel, mikor először fürödtünk itt? Amikor csak a lábunkat akartuk belelógatni, így nem is vetkőztünk le, aztán csurom vizesek lettünk. Mit kaptunk otthon…
- Hát el lehet azt felejteni?
- Nem… -vigyorodott el Flóra.
-Tudod…- vett egy mély lélegzetet a fiú- hiányozni fogsz. Igen, nagyon is hiányozni.
A lányt meglepte a fiú szókimondósága. Nem szoktak ilyen nyíltan beszélni a kettőjük kapcsolatáról.
-Te is nekem.- mondta a lány is.
Egymás felé fordultak. Még soha nem voltak olyan közel egymáshoz, mint most, de ez is hamar véget ért, mert hirtelen hatalmasat dörgött és az eső zuhogni kezdett.
- Siess! –ragadta meg a lány kezét Dávid.
Hazáig futottak, majd csapzottan, lihegve estek be a szobába.
- Nem vagyunk normálisak!- nevetett teljes szívből Flóra.
- Hát nem.- helyeselt a fiú is.
Előkapott néhány száraz ruhát, és Flórának adta. A lány gyorsan átöltözött a fürdőben, majd törülközővel a fején jött ki. Aztán a fiú is átöltözött és egymáson nevettek, hogy milyen viccesen néznek ki. Az egész délutánt együtt töltötték. Lassan eljött az ideje, hogy búcsúzzanak.
- Na, most átmegyek, átöltözöm és visszaadom a ruháidat.
- Rendben.
Így is tett a lány. Majd rövidesen visszatért. Addigra a fiú már mindent bepakolt és a csomagjai már az autóban hevertek. Az eső sem esett már. Minden készen volt az indulásra.
- Itt vannak a ruháid.
- Nem, ezt tartsd meg!- nyújtotta oda Flórnak a pulcsit.
-Ne, Dávid. Ez a kedvenc pulcsid.
- Pont azért. Így legalább emlékszel majd rám.
- Jól van, de akkor ezt meg te tedd el.- nyújtotta a lány a kedvenc karkötőjét. Csak egy egyszerű fonott karkötő volt, de régóta hordta már.
- Mindig rajtam lesz, ígérem.
- Remélem is. Na, menj, mert itt hagynak.- próbált mosolyt erőltetni a lány az arcára.
- Igen, igazad van. Hiányozni fogsz… - lépett közel a lányhoz Dávid.
-Te is nekem, de majd beszélünk.- próbált a lány optimistán a dolgokhoz állni.
- Mi lesz velem nélküled?
- Ugyan!- bökte oldalba a fiút Flóra.- Túl fogod élni, hidd el.
- De azért felhívhatlak majd, ugye?
- Még szép! Ajánlom is!
- Jól van.- adott egy puszit a lány homlokára, majd megölelték egymást.
- Vigyázz magadra!- szorította meg a fiút.
- Te is.- ezzel a fiú beült a kocsiba, és az lassan kigördült az utcáról.
- Szeretlek!- suttogta alig érthetően a kocsiban Dávid.
- Ne felejts el…- gördült le egy könnycsepp a lány arcán és még egy pillantást vetett a távolodó autóra, majd bement a házba.
Attól a naptól kezdve már semmi sem volt a régi… Valami megváltozott, valami elmúlt és valami elkezdődött…