Őrült vagyok? Vagy csak reménytelenül szerelmes?
Ez a második évem vége az új suliban. 2008. óta gimnáziumba járok, új osztálytársakkal, új tanárokkal, új helyen, és ami a legfontosabb: új fiúkkal. Szerencsésnek éreztem magam, amikor bekerültem ebbe a suliba, mert az akkori örök szerelmem is bejutott, ráadásul ugyanabba az osztályba, amibe én. Akkor még minden rózsaszín volt. Pétert (nevezzük így akkori szerelmem) helyesnek találtam, jófejnek és humorosnak, és azt hittem, ez a szerelem. De most már tudom…
A szerelem nem ez. Az több, és ha nem viszonozzák, jobban fáj mindennél, amit az ember érezhet... Még mielőtt belegabalyodnánk az életembe: ezt az utat, amit én bejártam, ne kövesse senki, mert én ezt, amit átéltem nem kívánom senkinek. Ha reménytelen szerelembe esel, ne űzd a végtelenségig.
Gólyatáborban megismertük az új osztálytársakat. Mindenki tündér, aranyos és bájos, de volt egy számomra szörnyen taszító külsejű fiú… (nevezzük Mátyásnak) Nem tudom, miért nem volt szimpatikus hisz átlagos volt és most is az. Kék szem, szőke haj, magas termet.
Már az ismerkedés alatt is jóban volt Petivel. Ez később komoly barátság lett, de nem erről van szó. Igaz, már a táborban egymás nyakán lógtak, és jól megvoltak, gondolom. De mivel én Petibe voltam beleesve, egyfolytában Matyi közelében kellett hogy legyek. Olyankor se néztem az arcára, ha hozzám szólt, vagy ha együtt nevettünk valami viccen. Nem bírtam rá nézni. Arra gondoltam: „De csúnya ez a gyerek!” Kibírtam a tábort, és amikor kezdődött a suli szeptemberben, ugyan ez volt a felállás: Peti, Mátyás jó haverok. Egyetlen probléma: egy lány. Neki is szemet szúrt Péter. Szerencséjére ez engem nem sokáig foglalkoztatott… És itt jön az én történetem lényege! Ugyanis három hét leforgása alatt megváltoztak az érzéseim. Nem a „drágajó” Petike kellett nekem, hanem legjobb barátját szúrtam ki magamnak. Mátyást!!! Aki eleve olyan ellenszenves volt. Nem tudtam neki ellenállni, belezuhantam a gödörbe…
Ahonnan a mai napig nem másztam ki. Próbálhatok akárkire akárhogy gondolni. Próbálhatok rá haragudni. Próbálhatom, hogy nem nézek rá! Nem használ semmi. Mély ez a lyuk. Mély, és csapdába estem benne. Mindenki kérdezi: Miért pont ő?
Nem mintha én lennék az egyetlen ezen a „téren”. De mindenki engem kérdez. Talán azért, mert nem értik a barátaim, hogy miért vagyok szomorú. Hogy mi az oka annak, hogy bánt engem az, ami nem lehet az enyém.
És én sem értem magam. Megbolondultam? Őrült vagyok? Megeshet… Csak az ő hangja cseng a fülemben a legmélyebb csöndben is. Az arcára mindennél tisztábban emlékeznék tíz év távolságából is. MIÉRT??!! Miért nem tudok másra gondolni? Miért sírok, amikor szobámban ülve eszembe jut? Miért görbül lefelé a szám, ha rám kacsint? Miért szeretem… jó kérdés. Vagy nem is az??
Ez az út, amire nem akarlak titeket vezetni. Mert aztán tébolyodva ülhettek egy gödör mélyén és magatoknak suttoghatjátok: Szeress! Szeress!
Remélem megfogadjátok a tanácsomat, üdv mindenkinek,
Barka