Nekem mindig az volt a megszokott, hogy csak anyukám van. Tudtam ugyan, hogy a többieknek apukájuk is van, de nem érdekelt, hiszen nekem teljesen elég volt az anyám aki mindent megtett és megtesz azért hogy nekem mindenem meglegyen, és hamar megértettem, hogy nem szeretne az apámról beszélni, mert amikor feltettem pár kérdést róla, kitért előle.

De mikor elkezdtem gimibe járni, az egyik évfolyamtársam ugyanilyen helyzetben volt mint én, és elmondta hogy ő is felkereste az apját sok-sok év után, minden rendben lett köztük és a mai napig jóban vannak. Így hát vettem a bátorságot, és egy nap, amikor anyu épp dolgozott, megkerestem a születési anyakönyvi kivonatomat, amit eddig anyu nagyon jól elrejtett előlem, de mégis megtaláltam. Amikor megláttam a nevet, azt gondoltam: „Végre,nekem is lesz apukám.” Kerestem a nevét a telefonkönyvben, de elsőre nem találtam meg. Sok telefonkönyvet néztem át, mire végre meglett az áhított cím, és végre látni akartam azt, akit álmaimban elképzeltem, a tökéletes apát, aki talán nem is tud rólam.

Vasárnap délután elmentem a címre a legjobb barátnőmmel, mert nem mertem egyedül. Izgatott voltam, mint első nap a suliban, csak ez sokkal fontosabb volt. A barátnőm megvárt az utca túloldalán, amikor én becsengettem. Nem kellett sok idő, mire kijött egy kb. 6 éves kislány. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint én kiskoromban - ekkor már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Nagy barna szemeivel rám nézett,de megszólalni se tudott amikor egy férfi visszaküldte a házba és becsukta maga mögött az ajtót. És ott állt szemtől szemben velem az apukám, akit mindig is látni akartam, és az addigi dühöm - ami bennem volt mert elhagyott - megszűnt és csak azt akartam, hogy kérjen meg, hogy bocsássak meg neki, és én megtettem volna. De semmi ilyesmit nem tett. Csak nézett. Talán nem is tudja,hogy létezem?

Anyu eltitkolta, az ő hibája”- gondoltam. De egyszer csak megszólalt: „Adél? Te vagy az?” És ekkor könnyek szöktek a szemembe, tudja hogy létezem. „Reméltem,hogy ez sose fog megtörténni.” A könnyek egyre csak gyűltek de már nem azért mert örültem,mert csalódtam. Kérdőn néztem rá,de meg se tudtam szólalni. „ Soha többé,nem akarlak látni. Nekem családom van.” És ezzel visszament a házba. Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy én is a családod vagyok. De csak zokogni tudtam, mert nem kellettem neki. Mindössze 2 napot sírtam végig, pedig azt hittem hogy vége a világnak. De talpra álltam és ma már tudom, hogy csak ő veszített.

Anyával mindent megbeszéltünk, és most már tudom, hogy nem az ő hibája. Bárcsak még most is azt az apát látnám magam, előtt akit kiskoromban elképzeltem magamnak, nem pedig azt, aki szinte gyűlölettel a szemében néz rám és elátkozza a napot, amikor megszülettem.