Én már kinőttem a kamaszkorból, de azt hiszem, segíthetek azoknak, akik még ott tartanak, ahol az én történetem kezdődik. Mégpedig ott, hogy gólya voltam a középiskolában, ahonnan pár nap múlva ballagok, és jelentkeztem, hogy nyílt napon körbevezetek egy nyolcadikosokból álló diákcsoportot.

A tény hogy a saját nememhez vonzódom, fontos információ a megértéshez, de nem a probléma fő oka. Sokakból agressziót vált ki, ha csak szóba kerül, másoknak reményt ad, hogy nincsenek egyedül. Nem is erről van itt szó, ezen már nagyon fiatalon túltettem magam. Ahogy telt az idő, egyre csak kerestem a párkapcsolat lehetőségét minden egyes fiúban, aki megtetszett. Így volt ez ezen a napon is. Szépen folytak az események, mentünk teremről teremre, nem is nagyon járt az eszem a fiúkon, mert nem voltak igazán vonzóak, amíg nem került homokszem a gépezetbe és a csúszások miatt két csoportot kellett egyszerre betuszkolni egy előadóterembe.

Akkor láttam meg Őt, a szőke herceget. Nagyon megtetszett, annak ellenére hogy vézna, bénán volt felöltözve, kissé lófogai vannak és a hosszú haja igénytelenül belelógott pattanásos arcába. Ma napig nem értem mi tetszik benne, mivel nagyon a külsőségek rabja vagyok. Pár percig figyeltem, aztán tovább kellett mennünk és meg is feledkeztem róla. Aztán következő évben láttam hogy a gólyák között van. A suli honlapjáról kiderítettem hogy hívják, és a különböző közösségi portálokon keresztül igyekeztem minél többet megtudni róla.

Megtudtam hogy már két éve barátnője van. Ez nagyon elszomorított, de különösen nem lepett meg. Telt az idő. Nem is foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy nem lehetek boldog, ha hetero fiúk után ácsingózom, ezzel elvéve az esélyt mindenki mástól. Rengeteg más fiúba lettem „szerelmes”, már amennyire az lehet valaki olyan emberekbe, akikről semmit sem tud, csak hogy nagyon tetszenek. Persze soha senkinek nem mondtam el, hogy a másik kórusban dalolok, mert ez ebben a kegyetlen tinivilágban szociális öngyilkosság, ha nincs aki melléd álljon. Mostanra nyílt titok, de senki sem hozza szóba szerencsére.

Folyton arra vártam hogy majd lesz valaki aki elég bátor hogy bepróbálkozzon, de ez nem könnyű, mert körülvettem magam a kritikus barátaimmal. Mindamellett hogy folyton ismeretlen srácokba voltam belezúgva, ott volt a furcsán vonzó szöszi fiú, aki néhány hónappal később szakított barátnőjével és azóta is szingli. Mindig szemmel tartottam az évek folyamán és örömmel jegyeztem meg magamban, ha valami arra utalt hogy talán ő is szemléletet váltott. Ilyenek voltak a cseppet sem férfias ruhadarabjai, amik a rózsaszín különböző árnyalataiban pompáztak, virág és pillangó mintákkal. A rózsaszín telefontéma, hogy folyton csajokkal lóg (ahogy én is).

Imádtam nézni hogy ,milyen közvetlen és barátságos, velem valahogy mégsem került kapcsolatba, pedig több osztálytársammal is jobban megismerkedett már. Egy percre mindig átfut(ott) rajtam a hideg, ha valamiért bejött az osztálytermünkbe, vagy a folyosón rám nézett. Talán ilyen az igazi szerelem. Hogy akkor sem adod fel, ha látszólag semmi esély sincs rá, hogy összejön. Nem tudom. Soha nem volt egy kapcsolatom se. Ahogy telt az idő, megtanultam hogy, hogyan lehetek egy gőgös szemétláda, akivel félnek szóba állni mert tudják hogy nem jöhetnek ki belőle szerencsésen. Azért éreztem szükségét, mert rettegtem attól, hogy nekem szegezik azt a bizonyos kérdést, ami egy pillanat alatt szétrombolja a tekintélyemet.

És most itt vagyok pár nappal a vége előtt, és soha nem történt több, mint egy nyári „úszómesterflört”,és az sem a fiúval akibe évek óta szerelmes vagyok minden racionalitás ellenére. Ilyenkor könnyű sajnálkozni, hogyha tudtam volna, biztosan másképp cselekszem, körültekintőbb vagyok, vagy bárcsak több időm lett volna. Úgy érzem hogy teljesen hiábavaló volt ez a négy év, mert nemhogy nem tettem szert értékesebb emberekre, de azokat is elvesztettem időközben, akik valamennyire fontosak voltak. És ha néhány év múlva megtudom, hogy ez a srác végül bevallotta azt amiben én éveken át reménykedtem, abba biztosan belepusztulok.

Annyira kétséges volt ez a része az életemnek. Nagyon fontos döntést kellett hoznom. Távozzak méltóságteljesen, és talán életem végéig bánni fogom hogy meg se próbáltam kapcsolatba lépni vele, vagy tegyem azt, amit mindenki más tanácsolna és vessem fel egy kapcsolat lehetőségét valakinek aki valószínűleg nem az én nememhez vonzódik és kockáztassam meg hogy egyedül maradok szégyenben, ráadásul kitudódna a titkom amit olyan sok munka árán tartottam titokban mindezidáig. Sajnos úgy tűnik, hogy nem végződik boldogan a mesém, mert olyan világban élek ahol titkolnom kell hogy ki is vagyok valójában, és ez elveszi a boldog élet lehetőségét. Ha esetleg mégis történne valami, akkor feltétlenül közzé teszem, de ha nem…

„Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek.”

Sajnos úgy érzem, hogy nem tudok tovább így élni, és ez nem azért van, mert szeretem a drámát, hanem mert tényleg borzasztóan fáj ez az egész.