Megjöttem.
Hogy pontosan hova is? Azt még egyelőre nem tudom. Az igazság az, hogy valójában sehova. Egyedül ülök egy látszólag tökéletes szobában, a tökéletes életemben, és azt érzem, nem haladok semerre sem. A falak letisztult fehérek, nem "szennyezi" őket kép, vagy poszter. Az ágyam szépen bevetve, a szekrényemben katonás sorrendben állnak a ruháim. De vajon tényleg ez vagyok én? Nem, ezt nem én akartam így. A fejemben minden máshogy van.
Nem vagyok átlagos tizenhat éves. Ami azt illeti az életem 99%-át nem én irányítom. Nem én döntöm el, hogy milyen legyen a szobám, mit vegyek fel, vagy mit egyek reggelire. Igen, elsőre úgy hangozhat mintha legalábbis egy börtönben élnék, pedig nem. Ez nem börtön, ez annál sokkal rosszabb. Az anyám.
Kontrollmániás, beteg. Ő dönt helyettem. A világot nem úgy látja, ahogy az átlag emberek. Mindenbe veszélyt lát, minden fa mögül előugró erőszaktevőket vél felfedezni, ha esetleg engem kienged egyedül az utcára. Szerinte a korosztályom elzüllött, tiszteletlen, és a szüleik a hibásak mindezért. Hisz a tökéletes nevelésben, amit ő képvisel.
Ezzel csak egy a baj. Hogy a makulátlan szobám, tökéletes cellafalai között szép lassan megőrülök.