Lábszártörés után 16,5 hónappal
2019.09.14.
Tisztelt Doktor úr!
A gyermekem január 5-én lesz 18 éves. Van egy elektromos robogója, amit a bátyjaitól (24 és 32 éves) „örökölt” meg és kb. 4 éve használ, vagyis részben „csak” használna. A kálváriája ott kezdődik, hogy 2018. április 29-én hazafele jött a barátnőjétől, amikor egy olajfolton elvesztette a hátsókereke a kellő tapadást, és elesett. Az esés olyan balszerencsés volt, hogy a kormány telibe trafálta a jobb bokáját. A szárkapocscsontja szilánkosra tört, a sípcsontja is eltört, a szalagok is megsérültek. Június 4-én tudták megműteni. A műtét során karmos lemezt, egy-egy húzódrótot, és 2-2 csavart helyeztek be a lábába. A lemezt és egyik húzódrótot július 16-án vették ki a bokájából. Ezen a napon járógipszet kapott 3 hétre. Augusztus 6-án kivették a másik húzódrótot, majd 27-én végleg levették a járógipszet. Elkezdődhetett a gyógytorna. Karácsony előtt 1 héttel volt az utolsó gyógytornája. Az iskolai testnevelés órán való aktív részvétel alól február 28-ig teljes, majd azóta részleges felmentést kap. A részleges felmentés leginkább a futó és ugró gyakorlatok alóli felmentést jelent. Az utolsó két csavar kivételére 2019. május 6-án került sor. Azonban hosszabb távon állni, gyalogolni és futni máig sem tud. A jobb lábára máig sántít. A bokája nagyobb terhelések esetén máig feldagad és viszonylag sűrűn fájlalja is. Többször voltunk vissza a műtét körüli vizsgálatokat valamint a műtétet magát végző orvosnál, aztán a gyógytornásznál is. Voltunk fizioterapeutánál is, de az sem segített. Itthon van, amikor használja a mankót vagy a járókeretet, de utcára már nem, mert szégyelli, hogy még ennyivel a sérülés elszenvedése után is van, amikor szüksége lenne valamelyikre. Eljár úszni. Próbál fokozatosan ugyanakkora távokat gyalogolni (5-6 km) vagy éppen futni (reggel 3, este 5 km), amennyit a sérülése előtt megtett, de futni sajnos 1-1,5 km-nél, gyaloglásnál is kb. az első jelek olyan 1,5-2 km-nél jelentkeznek (ez még csak fájdalom). De 3-3,5 km-nél többet semmiképpen nem tud, mert egyszerűen elkezd begörcsölni a bokája. Állni 15-20 percnél többet szintén nem tud. (Ezekre fentebb már utaltam.)
A dagadás különböző mértékben és általában a külső boka részén látható és tapasztalható.
1. Mit tehetnénk és hova fordulhatnánk még?
2. Elmúlnak-e valaha vagy sem ezek a tünetek?
3. Ha még lehet az elmúlásra számítani, akkor mikor következhet ez be, vagyis mikor lesz végre tünetmentes?
4. Az, hogy folyamatosan vannak panaszai, az vezethetnek-e előbb-utóbb újabb sérüléshez?
E hét szerdán (09.11) délután (15:00) volt a szülői értekezlet, amire én mentem el. Úgy lett előzőleg megbeszélve, hogy a gyerek velem jön haza. Így is volt, de nekem még egy hivatalos ügyet el kellett intéznem egy országos hivatal helyi kirendeltségén. Maga a kirendeltség nagyjából 5-10 percre van a sulitól. Nem sokkal 16 óra után érkeztünk meg. Sorszámot 16:16:17-kor húztuk ki (nagyon érdekes időpont - ezért is jegyeztem meg ennyire pontosan). Nagyjából 3/4 óra után felszabadult az egyik bejárat melletti ülőhely. A fiam leült, mert már igencsak fájt a lába. Ezt már jelezte nekem, de nemigen volt ülőhely. Aztán sokan elkezdtek sugdolózni. Egyet-egyet elkaptam, vagyis tisztán és érthetően hallottam.
- „Nézd csak! A kis taknyos képtelen állni!”;
- „Miért nem az apa ül le, hisz ő az idősebb, a kis nyikhaj úgyis tud állni!”;
- „A mai kamaszok állóképessége 0! Ezt a jelen helyzetnél is láthatjuk. Az idősebb áll, a gyerek leül. Ennek fordítva kell(ene) lenni!”;
- „Erről a kényelmességről is csak is a szülő tehet!”
És még hosszan sorolhatnám a különböző megjegyzéseket. Bár sok esetben (látszólag) igazak (is lehetnek) a megállapítások. De nem tudom megérteni, hogy miért kell általánosítani, és hogyha annyira érdeklik őket, akkor.... Na, itt jön a fordulat a dologba. Az egyik megjegyzéseket tevő fiatal párral (nem lehettek sokkal idősebbek a fiamnál) egyszerre jöttünk ki és egy fele indultunk el. Nagyjából 0,5-1 km után éppen még mielőtt lefordultunk volna hallottam a sugdolózást a fiatalok között.
Ritkán szoktam idegen emberek beszélgetését kihallgatni és főleg megjegyezni, de ez megmaradt bennem:
A fiú: „Szinte biztosan valami súlyos lábsérülése lehet vagy lehetett nem olyan régen, hisz nagyon sántít. Erre szerintem így rájátszani nem lehet.”
A lány: „Főleg nem ilyen hosszasan és minden lépésnél úgy, hogy nem keveri össze azt, hogy melyik lábát kell, hogy húzza a hitelesség miatt.”
A fiú: „Ez így van! Amikor anno valami előadásra készültünk a művészeti suliba és esetleg egy sérülést kellett eljátszani, akkor a rendező sokszor tépte a haját, mert többször össze lett keverve, hogy éppen melyik kéz vagy láb sérült meg a történet szerint.”
A lány: „Így van! A rendező sokszor azért kellett megszakítsa a felvételt, mert az egyik jelenetnél a szereplő bal keze, míg a másiknál hírtelen már a jobb keze volt felkötve, vagy éppen a jobb lába helyett a balra sántított.”
(Előzmények fentebb, az ide vonatkozó kérdéseim lent.)
5. Ön szerint miért van az, hogy akár ismeretlenül is képesek az emberek úgy kibeszélni és lényegében, hogyha úgy vesszük még bizonyos értelembe véve sértegetni is az embert, hogy nem ismerik a dolgok hátterét?
6. Ha valami valamiért nem tetszik nekik, akkor miért nem mennek oda az érintetthez/érintettekhez szemből szembe megkérdezni az okokat vagy megmondani a véleményüket?
Bevallom először azt hittem, hogy direkt minket követnek. Annál a kereszteződésnél, ahol egyébként is le kellett, hogy forduljunk, direkt mondtam a gyereknek, hogy kicsivel beljebb van egy nyitott kerthelyiség (egy cukrászdáé egyébként). Oda álljunk félre (de csak néhány másodpercre). Arra gondolva, hogyha utánunk jönnek, akkor is elvileg mindenképpen tovább kell, hogy ott haladjanak, mert feltűnő lenne, hogyha ők is, éppen akkor, és éppen ott állnának meg. De be sem fordultak az utcába. Sőt nem is láttam őket.
(2019.09.14)
A válaszát előre is köszönöm!
S. Ferenc
egy érdeklődő apuk
A gyermekem január 5-én lesz 18 éves. Van egy elektromos robogója, amit a bátyjaitól (24 és 32 éves) „örökölt” meg és kb. 4 éve használ, vagyis részben „csak” használna. A kálváriája ott kezdődik, hogy 2018. április 29-én hazafele jött a barátnőjétől, amikor egy olajfolton elvesztette a hátsókereke a kellő tapadást, és elesett. Az esés olyan balszerencsés volt, hogy a kormány telibe trafálta a jobb bokáját. A szárkapocscsontja szilánkosra tört, a sípcsontja is eltört, a szalagok is megsérültek. Június 4-én tudták megműteni. A műtét során karmos lemezt, egy-egy húzódrótot, és 2-2 csavart helyeztek be a lábába. A lemezt és egyik húzódrótot július 16-án vették ki a bokájából. Ezen a napon járógipszet kapott 3 hétre. Augusztus 6-án kivették a másik húzódrótot, majd 27-én végleg levették a járógipszet. Elkezdődhetett a gyógytorna. Karácsony előtt 1 héttel volt az utolsó gyógytornája. Az iskolai testnevelés órán való aktív részvétel alól február 28-ig teljes, majd azóta részleges felmentést kap. A részleges felmentés leginkább a futó és ugró gyakorlatok alóli felmentést jelent. Az utolsó két csavar kivételére 2019. május 6-án került sor. Azonban hosszabb távon állni, gyalogolni és futni máig sem tud. A jobb lábára máig sántít. A bokája nagyobb terhelések esetén máig feldagad és viszonylag sűrűn fájlalja is. Többször voltunk vissza a műtét körüli vizsgálatokat valamint a műtétet magát végző orvosnál, aztán a gyógytornásznál is. Voltunk fizioterapeutánál is, de az sem segített. Itthon van, amikor használja a mankót vagy a járókeretet, de utcára már nem, mert szégyelli, hogy még ennyivel a sérülés elszenvedése után is van, amikor szüksége lenne valamelyikre. Eljár úszni. Próbál fokozatosan ugyanakkora távokat gyalogolni (5-6 km) vagy éppen futni (reggel 3, este 5 km), amennyit a sérülése előtt megtett, de futni sajnos 1-1,5 km-nél, gyaloglásnál is kb. az első jelek olyan 1,5-2 km-nél jelentkeznek (ez még csak fájdalom). De 3-3,5 km-nél többet semmiképpen nem tud, mert egyszerűen elkezd begörcsölni a bokája. Állni 15-20 percnél többet szintén nem tud. (Ezekre fentebb már utaltam.)
A dagadás különböző mértékben és általában a külső boka részén látható és tapasztalható.
1. Mit tehetnénk és hova fordulhatnánk még?
2. Elmúlnak-e valaha vagy sem ezek a tünetek?
3. Ha még lehet az elmúlásra számítani, akkor mikor következhet ez be, vagyis mikor lesz végre tünetmentes?
4. Az, hogy folyamatosan vannak panaszai, az vezethetnek-e előbb-utóbb újabb sérüléshez?
E hét szerdán (09.11) délután (15:00) volt a szülői értekezlet, amire én mentem el. Úgy lett előzőleg megbeszélve, hogy a gyerek velem jön haza. Így is volt, de nekem még egy hivatalos ügyet el kellett intéznem egy országos hivatal helyi kirendeltségén. Maga a kirendeltség nagyjából 5-10 percre van a sulitól. Nem sokkal 16 óra után érkeztünk meg. Sorszámot 16:16:17-kor húztuk ki (nagyon érdekes időpont - ezért is jegyeztem meg ennyire pontosan). Nagyjából 3/4 óra után felszabadult az egyik bejárat melletti ülőhely. A fiam leült, mert már igencsak fájt a lába. Ezt már jelezte nekem, de nemigen volt ülőhely. Aztán sokan elkezdtek sugdolózni. Egyet-egyet elkaptam, vagyis tisztán és érthetően hallottam.
- „Nézd csak! A kis taknyos képtelen állni!”;
- „Miért nem az apa ül le, hisz ő az idősebb, a kis nyikhaj úgyis tud állni!”;
- „A mai kamaszok állóképessége 0! Ezt a jelen helyzetnél is láthatjuk. Az idősebb áll, a gyerek leül. Ennek fordítva kell(ene) lenni!”;
- „Erről a kényelmességről is csak is a szülő tehet!”
És még hosszan sorolhatnám a különböző megjegyzéseket. Bár sok esetben (látszólag) igazak (is lehetnek) a megállapítások. De nem tudom megérteni, hogy miért kell általánosítani, és hogyha annyira érdeklik őket, akkor.... Na, itt jön a fordulat a dologba. Az egyik megjegyzéseket tevő fiatal párral (nem lehettek sokkal idősebbek a fiamnál) egyszerre jöttünk ki és egy fele indultunk el. Nagyjából 0,5-1 km után éppen még mielőtt lefordultunk volna hallottam a sugdolózást a fiatalok között.
Ritkán szoktam idegen emberek beszélgetését kihallgatni és főleg megjegyezni, de ez megmaradt bennem:
A fiú: „Szinte biztosan valami súlyos lábsérülése lehet vagy lehetett nem olyan régen, hisz nagyon sántít. Erre szerintem így rájátszani nem lehet.”
A lány: „Főleg nem ilyen hosszasan és minden lépésnél úgy, hogy nem keveri össze azt, hogy melyik lábát kell, hogy húzza a hitelesség miatt.”
A fiú: „Ez így van! Amikor anno valami előadásra készültünk a művészeti suliba és esetleg egy sérülést kellett eljátszani, akkor a rendező sokszor tépte a haját, mert többször össze lett keverve, hogy éppen melyik kéz vagy láb sérült meg a történet szerint.”
A lány: „Így van! A rendező sokszor azért kellett megszakítsa a felvételt, mert az egyik jelenetnél a szereplő bal keze, míg a másiknál hírtelen már a jobb keze volt felkötve, vagy éppen a jobb lába helyett a balra sántított.”
(Előzmények fentebb, az ide vonatkozó kérdéseim lent.)
5. Ön szerint miért van az, hogy akár ismeretlenül is képesek az emberek úgy kibeszélni és lényegében, hogyha úgy vesszük még bizonyos értelembe véve sértegetni is az embert, hogy nem ismerik a dolgok hátterét?
6. Ha valami valamiért nem tetszik nekik, akkor miért nem mennek oda az érintetthez/érintettekhez szemből szembe megkérdezni az okokat vagy megmondani a véleményüket?
Bevallom először azt hittem, hogy direkt minket követnek. Annál a kereszteződésnél, ahol egyébként is le kellett, hogy forduljunk, direkt mondtam a gyereknek, hogy kicsivel beljebb van egy nyitott kerthelyiség (egy cukrászdáé egyébként). Oda álljunk félre (de csak néhány másodpercre). Arra gondolva, hogyha utánunk jönnek, akkor is elvileg mindenképpen tovább kell, hogy ott haladjanak, mert feltűnő lenne, hogyha ők is, éppen akkor, és éppen ott állnának meg. De be sem fordultak az utcába. Sőt nem is láttam őket.
(2019.09.14)
A válaszát előre is köszönöm!
S. Ferenc
egy érdeklődő apuk
Szakértőnk válasza a Lábszártörés után 16,5 hónappal kérdésre
Kedves Ferenc! Vagy a kezelőorvost kell csak megkeresni, vagy másik szakorvost. El kellene hogy múljanak a tünetei, de kérdés mikor. Ezt nyilván nem lehet megjósolni. A panaszok azt jelzik, nem gyógyult, nyilván addig a sérülékenysége fokozott. Az emberek véleményével meg sajnos nem szabad foglalkozni.
