Mit kéne tennem?

Ez a dolog már régóta tart, de csak nemrég jöttem rá hogy ez is a baj. Nem volt még barátom, de nagyon vágyom már rá. bár nem úgy tűnik kívülről. Én egy 17 éves lány vagyok a szüleim elváltak mikor 13 éves voltam. Ez nagy nyomott hagyott bennem , ugyanis én azt hittem a szüleim a legjobb példa az igaz szerelemre,de apa megcsalta anyát... és ekkor bennem ez az érzés szertefoszlott. Nem akartam sokáig fiút mert senkiben nem bíztam. De voltak próbálkozók... én egyiket sem akartam az elején igazán, aztán beszéltem azokkal akit normálisnak és aranyosnak találtam, jól éreztem magam velük, de mikor már komolyodott a dolog megijedtem... és egyre hidegebb lettem a sráccal, nem tehetek róla igazából a a szívem nem ezt súgta...de ezt tettem szépen lassan eltaszítottam magamtól őket. Félek megszeretni egy srácot mert én anyáék példáját látom magam előtt, nem akartam semmilyen komolyabb kötődést velük, csak hogy ne fájjon. Az a gond hogy ezzel nem csak azt a srácot taszítottam el magamtól akit nagyon kedveltem, de azt is akibe beleszerettem, akit képes voltam szeretni és az utóbbitól még jobban megijedtem. Senki iránt nem érzetem még ilyet, ő is akarta de őt is eltaszítottam... azt hitte én nem akarom. Jól esik ha egy fiú bókol, és az egyik srác azt is mondta , hogy szeret, de egyszerűen nem tudtam elhinni (nem tartom magam csúnyának nem azért nem hittem el a bókokat),csak arra tudtam gondolni hogy biztos más lányokat is ezzel a szöveggel hódítja meg, nem éreztem magam különlegesnek, amikor meg azt mondta hogy szeret azt sem voltam képes elhinni neki, ugyan én is éreztem, de nem mondtam ki... Úgy veszem észre, hogy a mai srácok nem azért akarnak barátnőt mert tényleg szeretik, hanem azért, hogy legyen kivel hencegni a haverok előtt, és szerintem ennek így semmi értelme. Annyira szeretnék megbízni bennük, vagy elhinni tényleg amit mondanak és végre nem eltaszítani magamtól őket. Mit kéne tennem, hogy megváltozzon a gondolkodásmódom? Végre boldog akarok lenni, mint azzal a sráccal.