Reménytelenség

Kedves Orvos szakértő!
Én egy 20 éves lány vagyok, aki segítséget ér Öntől. Ahányszor én írtam Önnek, mindig megtaláltam a segítséget a válaszokban, most is ezt remélem.
Úgy érzem, hogy teljesen össze vagyok omolva. Előbb utóbb vagy a kórházban kötök ki vagy kárt teszek magamban, ez biztos! Nem telik el úgy nap, hogy ne sírnék. Állandóan magamba vagyok zuhanva és tehetetlennek érzem magam.
Arról van szó, hogy én szeretem és tisztelem az Anyukámat, de amit csinál azt nem bírom már elviselni. Szó szerint rettegek Tőle és összeszorult gyomorral várom, hogy mikor kapok beszólást vagy újabb leszidást valamiért. Egyszerűen nem szeretek semmit mondani neki, mert vagy kiabál velem, vagy látom az arcán, hogy grimaszol és nem tetszik neki. Ha segíteni akarok, akkor azt mondja nem tudok. Aztán pedig megkapom, hogy én soha semmit nem segítek neki. Bármit csinálok az nem jó vagy rosszul csinálom. Neki sose jó semmi! Állandóan lelkiismeret furdalásom van mindenért! Megint sírok és csak sírok! Mostanában egyre többet mondogatja, hogy elege van abból, hogy én eljárkálok itthonról, ez annyit jelent, hogy minden nap egy két órát suli után találkozok a kedvesemmel. Már abból is problémát csinál, hogy a hétvégén a barátnőimmel elmentünk egy kisebb koncertre, ami tartott 5-től fél 11-ig és már hívogatott telefonon, hogy mit képzelek én magamról, hogy nem vagyok még ilyenkor otthon és, hogy ezzel túl sokat engedtem meg magamnak. Egy év múlva diplomázok és a barátnőim előtt szégyenkezek, hogy "Anyukám nem enged több kimenőt"! Van egy 3 éves kapcsolatom, de lassan már arra is rámegy ez az egész, mert anya mindig mond valamit, amivel hat rám lelkileg és szomorú leszek, meg a szerelmemmel is ingerült. Nagyon szeretem a kedvesemet, de félek, hogy szakítani fog velem (ha ez ma nem következett be). Ma hazajöttem az egyetemről és felhívtam anyát, hogy találkozok Tomival (így hívják a páromat) majd később megyek. Erre ő megjegyezte, hogy azért néha lehetnék otthon is és, hogy mikor vagyok hajlandó hazamenni majd éjszaka?! És én hülye mit csináltam, azt mondtam a páromnak, hogy nehogy nagyobb gond legyen itthon, hogy sokat kell tanulnom és ez az én döntésem volt, hogy el kellett mennie a korábbi busszal. Mikor nem is így volt, mert én vele szerettem volna lenni csak féltem ha nem leszek itthon időben, akkor megint kiabálni fog. Tomi pedig megjegyezte, hogy sosem ő az első és, hogy biztos anya mondott nekem valamit, amiért most ennyit lehettünk együtt. Szerintem szakítani fog velem! :'( Nem tudok megfelelni egyszerre 100 helyen. Amúgy az egyetemen 4,5-ös az átlagom így még a tanulásra se foghatja. (hozzáteszem 20 évig nem nagyon vagy maximum egyszer vagy kétszer jó ha elmentem bulizni, mert tiltva volt, eddig itthon ültem és elment 20 évem, mert nem mertem anyával beszélni).
A jövőhéten megyek másodjára gyomortükrözésre, mert állandóan fáj a gyomrom és hányok. Tudom, hogy nem valami vírus vagy hasonló, hanem pszichés dolog. Abban reménykedek, hogy ha ott nem találnak semmit, akkor végre elkerülök egy pszichológushoz, aki tud nekem segíteni, mert különben összeomlok.
Tudom ez kis dolognak tűnik és talán minden napi is. De higgye el én már nem bírom lelkileg ezt. Ha én elveszítem a páromat emiatt, nem tudok többet jóba lenni az Anyukámmal és elköltözök itthonról. Nem egy kis 16 éves lány vagyok, aki lázad és nem jön ki a szüleivel, hanem diploma előtt állok.
Könyörögve kérem segítsen nekem minél hamarabb!!!
Nagyon fontos lenne, hogy mondjon valami megnyugtatót vagy tanácsot.
Üdvözlettel: E.