Megőrít a gondolat...

A téma az a "nem tudom mit érzek" kategóriába sorolható. Előbb olvastam egy ilyen levelet és annyira jellemző volt rám is. Az, hogy találkoztam vele és szerelem volt első látásra. Aztán el is tűnt az életemből. Aztán visszajött. És azóta semmi érzés. Tudni illik előtte volt egy igen hosszú kapcsolatom, amit nagyon nehéz volt megemészteni mert lehetetlen kapcsolatnak bizonyult. És most ott tartok fél éve hogy nem tudom, igazán nem tudom mit érzek. Van, hogy meglátom és tényleg megdobban a szívem, és jön a pillangó a gyomorban, a torokban. És elkezdek agyalni. De ez igazán ritkán fordul elő. Leginkább semmi. Szó szoros értelmében semmi. Mi nagyon jóban vagyunk, és jó barátok. És nem tudom eldönteni, nem tudom megérteni, hogy miért nincsenek érzéseim. Félek elveszteni őt, mint barát? Vagy félek már kötődni? Félek érezni bármit is? Annyira rossz néha, hogy ő megölel, vagy megpuszil és én nem érzek semmit de mégis. De néha annyira jó, hogy inkább jobb, hogy nem érzek semmit, mert attól csak szomorú leszek. Néha előjön a féltékenység is, pedig én nem vagyok az a típus. Néha teljesen feszült leszek ettől és elönt az idegesség és kiadnám magamból. És hiányzik. Iszonyúan hiányzik a nap minden percében. De úgy igazán mégsem. Nem lehet ezt elmagyarázni. Életem legfurcsább "érzése" ez, hogy nem tudom mit érzek. És millió sort tudnék még erről írni. De belül megemészt, és elmondhatom bárkinek. Mégis megemészt. És néha azt kívánom bárcsak éreznék valamit. De néha nem. Néha jó így. Egy kicsit jó, egy kicsit élvezem, egy kicsit talán szerelem, de leginkább csak élvezet.
Nehéz... nagyon nehéz.