Összetett kérdés
2022.09.02.
Tisztelt Válaszadó!
Jó magam már az 54. életévemet is betöltöttem. Hét gyermek édesapja és három gyermek boldog nagyapja vagyok. A néhai első feleségemtől van egy 33 éves lányom és egy 29 éves fiam. A második feleségemtől egy 20 és egy 23 éves lányom valamint egy 12, egy 15 és egy 16 éves fiam.
A 2007. szeptember 30-án született, 173 cm magas, 65 kg testtömegű fiammal kapcsolatban merültek fel kérdések. A gyerek nyolcadik éve versenyszinten focizik. Eddig a legsúlyosabb sérülése egy részleges külboka szalagszakadás volt, ami után tavaly március 11 és május 20. között nem tudott focizni. Ez is megviselte őt, mert addig minden edzésen, tornán, meccsen ott volt, amit megtartottak, megrendeztek. A kiemelkedő hozzáállása miatt a klub vezetésétől külön oklevelet vehetett át tavalyelőtt decemberben.
Most augusztus 17-én egy felkészülési mérkőzésen egy az egyben vitte kapura a labdát, amikor is az ellenfél kapusa rácsúszott volna a labdára, amit még ugyan időben elhúzott mellette a fiam, így a másik srác a labda helyett bal lábát találta el. Azonnal látható volt, hogy komoly baj van. A gyerek egyszerűen nem tudott lábra állni. Később a kórházba kiderült, hogy kettős lábszár- és bokatörést szenvedett. Műtéti úton lemezekkel, csavarokkal, drótokkal rögzítették a törött csontokat. A fekvőgipszet szeptember 30-án, vagyis a 15. születésnapján veszik le a lábáról. A teljes gyógyulási idő akár 3-6 hónapot is igénybe vehet. A gyerek most először nem lesz ott a bajnoki rajtnál, ill. a tanévkezdésnél sem. Az utóbbi ma (szeptember 1., 8 óra) lett volna, ám csőtörés miatt hétfőre (szeptember 5.) csúszik. A gyermekem, mint kezdő gimnazista egy olyan közegbe kerül, ahol sok új arc lesz az osztályába és új tanárai lesznek. A bajnokság egy nappal korábban (szeptember 4., 10 óra) rajtol.
A fiam és az egyik csapat- és osztálytársa között olyan erős kapcsolat kerekedett, hogy már megindult a pletyka, hogy ez már nem csak barátság közöttük. Ezt persze megpróbálja mindkét fiú kategorikusan tagadni. Látható, hogy nagyon kínos mindkettejük számára ez a kérdés, viszont tényleg látható az is, hogy lehet némi alapja. A kórházi időszak (08.17-26) alatt szinte mindennap bent volt a fiamnál a kórházba. A gyermekem szeme mindig felcsillant, amikor meglátta őt. Ahogy beszélgettek észrevehető volt, hogy a legtöbbször kiegészítették egymás gondolatait. Amikor a srác elment, akkor a fiam kicsit lelombozódott. Amióta (08.26) itthon van Boldi, azóta is mindennap jött hozzá látogatóba Adrián. Megpróbáltunk mi is beszélgetni vele arról, hogy bármi is legyen az élete további részében, mi mindig a szülei maradunk, és amiben csak lehet, ahogyan csak lehet, mindenben támogatni fogjuk őt. A mi szemünk előtt ugyanis csak az lebeg, hogy minden gyermekünk megtalálja és elérje az élete célját valamint élete párját. Nekünk az azonos neműek párkapcsolatával sincs bajunk. Természetesen semmit sem akarunk ráerőltetni. Az viszont jó lenne, hogyha ebben a témában (már hogyha tényleg jól érzékeljük) is ugyanúgy megbízna bennünk, mint a többi témában megteszi ezt.
A sérülés miatti sokkhatás és a sport folytatásával kapcsolatos bizonytalanság miatti szorongásán hogyan tudnánk, mi segíteni azon túl, hogy a támogatásunkról biztosítjuk?
Hogyan lendíthetjük túl azon a nehézségen, hogy a hétfőn kezdődő iskolakezdésnél nem lehet ott és nem tudható, hogy mikor mehet először iskolába?
Úgy érzékeljük, hogy az idősebb testvéreivel ellentétben, a magánéletének ezen részével kapcsolatban oly mértékben feszült, csöndes és érzékeny, hogy ezzel még erősebb alapot szolgáltat a többieknek is arra, hogy emiatt esetleg kikezdjék (főleg azok, akik nem elfogadóak a mássággal kapcsolatban) és ettől is szeretnénk őt megóvni. Ezt miként tehetjük úgy, hogy ő se érezze úgy, hogy kikényszerítjük belőle legalább az itthoni coming outot (előbújást)? Miként óvhatjuk meg a megbélyegzéstől, az esetleges lelki vagy egyéb bántalmazástól, hogyha előttünk sem mer egyértelműen beszélni róla?
(2022. szeptember 2.)
Üdvözlettel
H. Vári Péter
egy aggódó édesapa
Jó magam már az 54. életévemet is betöltöttem. Hét gyermek édesapja és három gyermek boldog nagyapja vagyok. A néhai első feleségemtől van egy 33 éves lányom és egy 29 éves fiam. A második feleségemtől egy 20 és egy 23 éves lányom valamint egy 12, egy 15 és egy 16 éves fiam.
A 2007. szeptember 30-án született, 173 cm magas, 65 kg testtömegű fiammal kapcsolatban merültek fel kérdések. A gyerek nyolcadik éve versenyszinten focizik. Eddig a legsúlyosabb sérülése egy részleges külboka szalagszakadás volt, ami után tavaly március 11 és május 20. között nem tudott focizni. Ez is megviselte őt, mert addig minden edzésen, tornán, meccsen ott volt, amit megtartottak, megrendeztek. A kiemelkedő hozzáállása miatt a klub vezetésétől külön oklevelet vehetett át tavalyelőtt decemberben.
Most augusztus 17-én egy felkészülési mérkőzésen egy az egyben vitte kapura a labdát, amikor is az ellenfél kapusa rácsúszott volna a labdára, amit még ugyan időben elhúzott mellette a fiam, így a másik srác a labda helyett bal lábát találta el. Azonnal látható volt, hogy komoly baj van. A gyerek egyszerűen nem tudott lábra állni. Később a kórházba kiderült, hogy kettős lábszár- és bokatörést szenvedett. Műtéti úton lemezekkel, csavarokkal, drótokkal rögzítették a törött csontokat. A fekvőgipszet szeptember 30-án, vagyis a 15. születésnapján veszik le a lábáról. A teljes gyógyulási idő akár 3-6 hónapot is igénybe vehet. A gyerek most először nem lesz ott a bajnoki rajtnál, ill. a tanévkezdésnél sem. Az utóbbi ma (szeptember 1., 8 óra) lett volna, ám csőtörés miatt hétfőre (szeptember 5.) csúszik. A gyermekem, mint kezdő gimnazista egy olyan közegbe kerül, ahol sok új arc lesz az osztályába és új tanárai lesznek. A bajnokság egy nappal korábban (szeptember 4., 10 óra) rajtol.
A fiam és az egyik csapat- és osztálytársa között olyan erős kapcsolat kerekedett, hogy már megindult a pletyka, hogy ez már nem csak barátság közöttük. Ezt persze megpróbálja mindkét fiú kategorikusan tagadni. Látható, hogy nagyon kínos mindkettejük számára ez a kérdés, viszont tényleg látható az is, hogy lehet némi alapja. A kórházi időszak (08.17-26) alatt szinte mindennap bent volt a fiamnál a kórházba. A gyermekem szeme mindig felcsillant, amikor meglátta őt. Ahogy beszélgettek észrevehető volt, hogy a legtöbbször kiegészítették egymás gondolatait. Amikor a srác elment, akkor a fiam kicsit lelombozódott. Amióta (08.26) itthon van Boldi, azóta is mindennap jött hozzá látogatóba Adrián. Megpróbáltunk mi is beszélgetni vele arról, hogy bármi is legyen az élete további részében, mi mindig a szülei maradunk, és amiben csak lehet, ahogyan csak lehet, mindenben támogatni fogjuk őt. A mi szemünk előtt ugyanis csak az lebeg, hogy minden gyermekünk megtalálja és elérje az élete célját valamint élete párját. Nekünk az azonos neműek párkapcsolatával sincs bajunk. Természetesen semmit sem akarunk ráerőltetni. Az viszont jó lenne, hogyha ebben a témában (már hogyha tényleg jól érzékeljük) is ugyanúgy megbízna bennünk, mint a többi témában megteszi ezt.
A sérülés miatti sokkhatás és a sport folytatásával kapcsolatos bizonytalanság miatti szorongásán hogyan tudnánk, mi segíteni azon túl, hogy a támogatásunkról biztosítjuk?
Hogyan lendíthetjük túl azon a nehézségen, hogy a hétfőn kezdődő iskolakezdésnél nem lehet ott és nem tudható, hogy mikor mehet először iskolába?
Úgy érzékeljük, hogy az idősebb testvéreivel ellentétben, a magánéletének ezen részével kapcsolatban oly mértékben feszült, csöndes és érzékeny, hogy ezzel még erősebb alapot szolgáltat a többieknek is arra, hogy emiatt esetleg kikezdjék (főleg azok, akik nem elfogadóak a mássággal kapcsolatban) és ettől is szeretnénk őt megóvni. Ezt miként tehetjük úgy, hogy ő se érezze úgy, hogy kikényszerítjük belőle legalább az itthoni coming outot (előbújást)? Miként óvhatjuk meg a megbélyegzéstől, az esetleges lelki vagy egyéb bántalmazástól, hogyha előttünk sem mer egyértelműen beszélni róla?
(2022. szeptember 2.)
Üdvözlettel
H. Vári Péter
egy aggódó édesapa
Szakértőnk válasza a Összetett kérdés kérdésre
Kedves Péter! Valóban összetett a kérdés. A sportolással kapcsolatban érdemes lenne megkeresni a csapat edzőjét,jó eséllyel van kapcsolatuk sportpszichológussal,aki akár online is fel tudná venni a kapcsolatot a Boldival és akár már a fekvőgipszes periódusban foglalkozni vele, hogy a jövőjével kapcsolatos bizonytalanságot át tudja vészelni. Ha szeretne a csapatával lenni, talán lehet megoldást találni arra, hogy ott legyen valamilyen formában a meccseken (ha ez nem fokozza az önsajnálatát, szorongását). A szexuális beállítódás kérdése általában nagyon hosszan kíséri a bizonytalan kamaszokat. Valóban az tűnik az egyedüli megoldásnak, ha biztos lehet benne a serdülő, hogy elfogadják és mellette állnak.Sajnos a harcait nem tudja helyette senki megvívni,csak támogatni lehet és türelmesnek lenni vele.Hogy az osztályközösségből ne essen ki teljesen,ahogy az edzővel, úgy az osztályfőnökkel is lehetne beszélni, hogyan tudna akár online részt venni órákon (ha nem is minden) vagy lenne-e olyan esemény,amire el tudna jutni akár a fekvőgipsszel is akár.
