Nem találom a helyem, mit tegyek?

Kedves doktornő! A probléma, amihez a tanácsát szeretném kérni, eléggé összetett, és magam sem értem egyes részleteit. A helyzet az, hogy nem találom a helyemet az osztályomban, és egyáltalán, egyik közösségben sem. Kevés dologért lelkesedem. Más foglalkoztat, mint a korombeli lányokat. Utálom magamat. Szóval, egyszerűen semmi se jó. Nem tudok boldog, jó fej, szexi csajszi lenni, mint mások. Én az a csúnya, elvont, bunkó lány vagyok, aki többet foglalkozik a könyveivel, mint azzal, ami körülötte folyik. A fiúk hidegen hagynak, az időmet inkább álmodozással töltöm. Talán ez a baj gyökere: hogy csak akkor érzem jól magam, ha a lehetetlenről álmodozom, olvashatok, és elfelejthetek mindent, ami körülöttem folyik. Ettől gyakran érzem magam úgy, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Nem vagyok valami szeretnivaló, bájos személy, elég negatív és ellenszenves is tudok lenni. Ezzel tisztában vagyok, ami önmagában is elég bántó, de ezt még az orrom alá is dörgölik, mert azt hiszik, hogy nekem semmi se fáj. Pedig igen is rosszul esik. Arról mindig megfeledkeznek, amikor jó fej voltam, és amikor jót csináltam. A hibáimat sosem felejtik el az orrom alá dörgölni. A tetejébe van egy testvérem, aki szebb, kedvesebb és tehetségesebb mint én, és nem szokta elfelejti felhívni rá a figyelmemet. Egyetlen igazi barátom van, de őt alig látom, mert nem egy helyen lakunk, és anya utálja, ha mindig vele vagyok, mikor Nakra megyünk. Emiatt nem nagyon tárom ki az érzéseimet. (Pedig szeretem néha kiönteni a szívemet.)Normális az ilyen, (főleg egy tizennégy évesnél)? Ha valaki ennyire álmodozós és magának való? Tényleg nem lehetek így boldog? És senki nem fog szeretni, ha nem változom meg? (Anyukám legalább is ezt mondja...) Vagy várnom kellene, amíg találkozom olyanokkal, akik elfogadnak? Mondják, hogy dedós vagyok,de még nem akarok felnőni. Előre is köszönöm a segítségét!