Nem látom az életem értelmét, gyakran akarok öngyilkos lenni, de képtelen lennék rá. Mit tegyek?
2010.04.04.
Tisztelt Doktornő/Doktor Úr!
A következő a problémám: 17 éves fiú vagyok. Nagyon sok zavart érzek magamban. Például nem tudom, hogy van-e "saját" személyiségem. Ugyanis, ha bekerülök egy társaságba, akkor odamegyek egy emberhez, aki a barátom lesz, és felveszem teljesen a viselkedését, ami gyakran teljesen elüt a személyiségemtől, bár nem is igazán tudom, hogy van-e olyan.
Nem volt még barátnőm, és erősen félek, hogy nem is lesz. Mintha taszítanám a lányokat. Soha nem kaptam még egy kedves pillantást tőlük. Én magamat egy rendes gyereknek tartom, mindig is a természet érdekelt, nem pedig a "bandázás", bulizás meg a legtöbb hasonló dolog, ami a mostani sekélyes fiatalokat érdekli. Egy érzékeny valaki vagyok, gyakran napokig rágom magam egy gonosz megjegyzésen. Rengeteget sírtam itthon egy lány miatt, aki észre sem vesz. A legrosszabb a dologban az, hogy attól tartok, azért nem vesz észre, mert nem látja az igazi arcomat, amit- mint fentebb írtam-képtelen vagyok kimutatni. Sokan mondták már, hogy az ilyen érzékeny embereket szeretik a lányok, és én magam is gyakran olvasom a különböző közösségi fórumokon a sok lány levelét, akik "normális" fúra vágynak, de mégis azt látom, hogy minden lány ilyen "divatmajom" fiúkkal lóg, akik érzelmileg semmit nem tudnak nekik adni. Elegem van ebből az egész helyzetből, mert szerintem ez nem normális, hogy 17 évesen egy fiúnak semmi nem volt még, legalábbis egy csók eddig már mindenkinek volt. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, a legjobban az bánt, hogy mivel eddig nem szereztem tapasztalatot, így egyre messzebb kerülök olyan értelemben, hogy egyre nehezebb behoznom. Egyszerűen nem tudom, mi lesz így belőlem, hogy nem estem át olyan alapvető dolgokon, mint a szerelm. És minden nap, amikor látok egy lányt, aki tetszik nekem, egy másik fiúval, az önbecsülésem rovására megy. A tanulás is egyre nehezebben megy, egyre mogorvább vagyok, a szüleim sem értik. Az egész emberiséget utálom. Nem tudom, hogy mivel különb mindenki, mint én. Ráadásul általánosban utolsó évben nagyon durván rámszállt néhány osztálytársam, mert jobb körülmények között éltünk, mint ők, és emiatt kialakult bennem egy erős frusztráció, mert úgy érzem, meg kellett volna bosszulnom.
Annyira nem sikerül semmi, és annyira nincs így jövőképem, hogy úgy érzem, hogy nem kellek senkinek, hogy szinte minden nap megfordul a fejemben az öngyilkosság. De nem tudom megtenni a szüleim miatt, mert tönkretenném őket. Nem tudom, melyik a nagyobb önzőség, öngyilkosnak lenni, vagy erőszakkal életben tartani olyat, akinek nincs jövője...
Üdvözlettel:
EgyValaki
A következő a problémám: 17 éves fiú vagyok. Nagyon sok zavart érzek magamban. Például nem tudom, hogy van-e "saját" személyiségem. Ugyanis, ha bekerülök egy társaságba, akkor odamegyek egy emberhez, aki a barátom lesz, és felveszem teljesen a viselkedését, ami gyakran teljesen elüt a személyiségemtől, bár nem is igazán tudom, hogy van-e olyan.
Nem volt még barátnőm, és erősen félek, hogy nem is lesz. Mintha taszítanám a lányokat. Soha nem kaptam még egy kedves pillantást tőlük. Én magamat egy rendes gyereknek tartom, mindig is a természet érdekelt, nem pedig a "bandázás", bulizás meg a legtöbb hasonló dolog, ami a mostani sekélyes fiatalokat érdekli. Egy érzékeny valaki vagyok, gyakran napokig rágom magam egy gonosz megjegyzésen. Rengeteget sírtam itthon egy lány miatt, aki észre sem vesz. A legrosszabb a dologban az, hogy attól tartok, azért nem vesz észre, mert nem látja az igazi arcomat, amit- mint fentebb írtam-képtelen vagyok kimutatni. Sokan mondták már, hogy az ilyen érzékeny embereket szeretik a lányok, és én magam is gyakran olvasom a különböző közösségi fórumokon a sok lány levelét, akik "normális" fúra vágynak, de mégis azt látom, hogy minden lány ilyen "divatmajom" fiúkkal lóg, akik érzelmileg semmit nem tudnak nekik adni. Elegem van ebből az egész helyzetből, mert szerintem ez nem normális, hogy 17 évesen egy fiúnak semmi nem volt még, legalábbis egy csók eddig már mindenkinek volt. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, a legjobban az bánt, hogy mivel eddig nem szereztem tapasztalatot, így egyre messzebb kerülök olyan értelemben, hogy egyre nehezebb behoznom. Egyszerűen nem tudom, mi lesz így belőlem, hogy nem estem át olyan alapvető dolgokon, mint a szerelm. És minden nap, amikor látok egy lányt, aki tetszik nekem, egy másik fiúval, az önbecsülésem rovására megy. A tanulás is egyre nehezebben megy, egyre mogorvább vagyok, a szüleim sem értik. Az egész emberiséget utálom. Nem tudom, hogy mivel különb mindenki, mint én. Ráadásul általánosban utolsó évben nagyon durván rámszállt néhány osztálytársam, mert jobb körülmények között éltünk, mint ők, és emiatt kialakult bennem egy erős frusztráció, mert úgy érzem, meg kellett volna bosszulnom.
Annyira nem sikerül semmi, és annyira nincs így jövőképem, hogy úgy érzem, hogy nem kellek senkinek, hogy szinte minden nap megfordul a fejemben az öngyilkosság. De nem tudom megtenni a szüleim miatt, mert tönkretenném őket. Nem tudom, melyik a nagyobb önzőség, öngyilkosnak lenni, vagy erőszakkal életben tartani olyat, akinek nincs jövője...
Üdvözlettel:
EgyValaki
Szakértőnk válasza a Nem látom az életem értelmét, gyakran akarok öngyilkos lenni, de képtelen lennék rá. Mit tegyek? kérdésre
Kedves Levélíró!A személyiségünk, az identitásunk a kamaszkorban alakul ki. Ilyenkor kerülnek megválaszolásra azok a kérdések, hogy kik vagyunk, milyen értékeket tartunk fontosnak, milyen céljaink vannak, stb. Ezekre sokszor még felnőtt korunkig sem tudjuk a választ, úgyhogy nem vagy elkésve semmivel sem. Sőt, van, aki egész életében azt keresi, hogy kicsoda is ő. Az már a te érettségedet és érzékenységedet jelzi, hogy felteszed magadnak a kérdést, ki is vagy te valójában. Sokan még a kérdés megfogalmazásáig sem jutnak el! Ilyenkor természetes, hogy különböző szerepeket próbálgatunk, és talán kicsit máshogy is viselkedünk más és más társaságokban.Ami elmúlt, az elmúlt, az általános utolsó éveit már nem bosszulhatod meg, de azt megteheted, hogy levonod a tanulságokat, és átgondolod, most mit csinálnál máshogy, és arra próbálsz meg figyelni, hogy hasonló helyzetben viszont hogyan tudsz kiállni önmagadért. Az, hogy akkor ezek a srácok rád szálltak, csak őket minősíti (éretlenek, irigyek, féltékenyek).17 évesen még borzasztóan sok jó dolog áll előtted! Sokszor boldogabb felnőttek lesznek azok, akiknek valamiért nehéz volt a kamaszkoruk. Hiszen a nehézségeknek meg van az az előnye, hogy sokat fejlesztenek, sokat tanulhatunk belőlük. Biztosan hallottál már olyanról, akiért a szülei mindent megtettek, mindent megadtak, aztán mégis nagy drogfüggő lett belőle. Biztosan nagyon nehéz időszak az, amin most keresztülmész, a kamaszkor egyébként sem könnyű. Az öngyilkosság valóban nem megoldás, te sokkal erősebb és érettebb vagy ennél, ez a leveledből is kitűnik. Ezekkel a gondolataiddal kapcsolatban azt javaslom, mindenképpen keressél fel egy pszichológust, aki segít neked túllendülni ezen a nehéz perióduson!Minden jót kívánok!
