Exhibicionizmus vagy valós probléma?
Talán az én problémám semmiségnek tűnik, és az is, de mástól nem kérhetek választ, mert elfogultan nyilatkozna, meg nem is kérdezhetem meg. Elég extrovert vagyok, sokat beszélek, szóval, ha valami problémám van, arról általában rögtön értesítem a fél világot. :( De most pont ezért nem tehetem. Egy jó ideje előfordul, hogy szidom magamat mások előtt, de én amit mondok azt gondolom is ilyenkor, és bizonyítékok is vannak az értéktelenségemre. Rossz a bizonyítványom, a barátaimnak, szeretteimnek semmi haszna belőlem, és írónő szeretnék lenni, de hiába hangoztatom, hogy Nobel-díjas leszek, meg ilyen gazdag, olyan híres, de mindezt csak azért mondom, mert nagyon szeretném. Viszont gyakran érzem azt, hogy semmi tehetségem sincsen. Egy ideig az irodalomtanár segített sokat, de a barátnőm ráébresztett, hogy valójában le szeretne rázni. Így nem tudom, kihez forduljak, hogy fejlődhessek. Eközben alattomos, sunyi gondolatok, hogy ez csak kisebbségi komplexus és valójában igaz, amit szüleim mondanak, hogy csodagyerek vagyok, vagy mi. De ezt nagyon szégyellem, mert tudom, hogy nem igaz. Ez a problémám. AMikor mondom ezeket a dolgokat, akkor tényleg úgy érzem, hogy terhére vagyok a világnak, de közben lehet, hogy a tudatalattim elhiteti velem mindezt, hogy sajnáltassam magamat. Mert volt már olyan, hogy vissza tudtam volna fojtani, hogy kimondjam, hogy mennyire utálom magamat, vagy ilyesmi, de nem tettem. remélem, hogy ez nem exhibicionizmus, de mi más lehetne?
Előre is köszönöm válaszát. :)RainbowGirl
Szakértőnk válasza a Exhibicionizmus vagy valós probléma? kérdésre
Kedves Levélíró!
Sokszor úgy küzdünk meg a problémáinkkal, hogy ezt elmondjuk mindenkinek, aki csak él és mozog körülöttünk. Ez segíti csökkenteni a bennünk lévő lelki feszültséget, viszont a problémát önmagát nem oldja meg. Ez nem feltétlenül exhibicionizmus, mindössze egy módja a stressz-kezelésnek. A barátainknak és a szeretteinknek nem kell feltétlenül a hasznukra lennünk, hiszen ezt hívjuk szeretetnek… nem azért szeretünk valakit, mert hasznunk van belőle, hanem csak mert egyszerűen jó vele lenni, szeretjük azért, amilyen. Érdemes lenne ezt a tanárodat megkérdezni arról, hogy őszerinte érdemes-e ezzel komolyabban foglalkoznod, vagy inkább maradjon ez hobbi szinten. Ha szeretsz írni, akkor szeretheted az írást önmagáért is, tehát nem azért, hogy aztán ez legyen a hivatásod, hanem a hobbid lehet, amit azért csinálsz, mert élvezed, nem pedig azért, mert eredményt vársz tőle! Mindez alatt pedig lehet valamilyen más foglalkozásod, ami akár kapcsolódik az íráshoz (újságírás, riporterkedés, stb.), vagy független tőle.
Minden jót!
