lélekgond

Kedves szakértő!
14 éves lány vagyok. A nővérem két hónapja hagyott itt engem és az anyukámat. Nagyon nagy botrány volt és van is. Testvérem elköltözött apámhoz, akivel a 3 éve történt válás óta nem tartottuk a kapcsolatot. Az oka az alkohol volt. Amikor kicsik voltunk sokat volt részeg, ilyenkor durva volt velünk. Anyut egyszer megfojtogatta a szemünk láttára stb. De mivel anyunak már elege volt és összeismerkedett egy kedves férfival beadta a válópert. Ezek után is szerettem volna apukámmal tartani a kapcsolatot, de nem lehetett, mert a találkozókon is részeg volt, vagy fél óra múlva ment a haverjaival kocsmázni. Ez volt a találkozás. Tesómat mindig pénzelte, engem nem. De nem is vágytam rá, úgy voltam vele, majd ha én is annyi idős leszek mint nővérem akkor majd biztos nagyobb szükségem lesz pénzre. Akkor nem nagyon volt, most sincs, mert rájöttem, hogy az igazi boldogsághoz nem kell pénz. Visszatérve a problémára, nővéremnek mintha átmosták volna az agyát, összejött egy lókötő fiúval, aki nem tanul, lop, csal, hazudik és ezek mellet még csak nem is helyes. Csúnya dolgok derültek ki tesómról, kiderült titokban tartotta apuval a kapcsolatot, pedig anyu nem tiltott tőle minket, sőt. Mi döntöttünk így, legfőképp tesóm nem akart vele találkozni. De apám az utóbbi időben a pénzével odaédesgette tesómat. Ráadásul apu a szüleinél lakik, és ők szépen kifejezve lemondtak rólunk, de nem is baj, mert nagyon rosszban voltunk velük. Kivételeztek az unokatesóinkkal, nem hívtak meg minket sütizni, anyut is sokat bántották. Nővérem gyűlölte őket. És most odaköltözik? Az utóbbi időben itthon nem fogatott szót anyunak, későn járt haza. 2 hónapja ugye elköltözött nagy cirkusz közepette. 3 hétig anyu borzalmasan ki volt készülve, nekem kellet intéznem minden hivatalos ügyet, mert anyu képtelen volt rá. Csak sírt és folyamatosan figyeltem, mert féltem, hogy csinál magával valamit. Én nem mertem előtte sírni, mert akkor még szomorúbb volt. Már azért jobb a helyzet, de azóta mióta ez megtörtént már nem vagyok olyan mint régen. Nem tudom megmondani, de úgy érzem magam mintha belül kikapcsoltam volna. Nincsenek érzéseim. Nem emlékszem a megtörtént dolgokra, mintha meg sem történtek volna, lélekben sosem vagyok ott. Hiába erőlködöm, hogy ott legyek, nem megy. Mintha kikapcsolt volna az agyam. Nagyon rossz, olyan magányosnak érzem magam. Jelentéktelennek. Nem értem, hogy minek kell élni, mert csak azt látom, hogy az élet egy nagy szenvedés. Nincsenek barátaim. Egyszerűen nem bízom meg senkiben. Érzelmileg semmit nem érzek. Se jót se rosszat. Néha rám tör a rosszkedv de ennyi. Amikor találkozok egy-két osztálytársammal vagy a fiúmmal, vagy anyuval meg a barátjával lemegyünk a strandra boldognak kellene lennem. De sose vagyok. Mintha egy fal lenne bennem az érzékszerveim előtt. Nem engedik ezek a falak, hogy jól érezzem magam. Miért van ez? És ha pár nap múlva visszaemlékezem a jó napokra, nem érzem az, hogy milyen jó volt. Amikor a ,,barátokkal" vagyok, akkor is kikapcsolok belül és nem érzek semmi. Nem az, hogy olyankor rosszul érzem magam. Csak egyszerűen mintha csak vinném a testemet, de belül nem élne. Annyira rossz így élni. Nem értem mi van velem. Azóta van ez, hogy testvérem elment. Nem beszéltem vele, csak msn-en de akkor is veszekedtünk. Érezni akarom újra a boldogságot. Látom, hogy ott van a boldogság egy karnyújtásnyira, de mégsem tudok a közelébe menni csak távolról szemlélem. Mintha beleütköznék egy üvegfalba. Annyira rossz, mintha belül nem lenne semmi. Pedig régen volt. Most mért nincsen? Pszichológushoz kellene mennem? Mert ha igen akkor elmegyek. De félek, hogy az orvosnak sem fogok rendesen megnyílni. Mintha korlátoznám magam az érzelmek kiadásában és befogadásában is. Pedig nem akarom ezt. Nem direkt csinálom. Mintha nem én irányítanám. Kérem segítsen! Elnézést, hogy egy kicsit bonyolult a levelem! Remélem el tud majd rajta igazodni. Köszönöm válaszát előre is!