Mindenki emlékszik az első igazi csókjára. Az érzelmekre, a helyre és leginkább a személyre. Bárki is mondta, hogy „egy csók az csak egy csók”, azt biztosan nem az első csókra értette.

Még csak 10 éves voltam, amikor megismertem Danit. Elhívott kosarazni a barátunkhoz, ahol fiúk a lányok ellen meccset tartottunk. Sajnos, amikor hozzám került a labda sikerült úgy passzolnom, hogy szegény srác fejét eltaláltam, és elkezdett vérezni az orra.

Miután összeszedte magát, felelsz vagy mersz -ezni kezdtünk. Meg kellett csókolnom Danit, és igazán izgultam, nagyokat nyeltem. A nagy pillanatban megszorítottuk egymás kezét, még sosem csináltam ezelőtt semmi ilyesmit. Dani utána kézen fogott, és elvitt a garázsba, egy sötét sarokba, hogy megtegyük a feladatot. Legalább 10 percen keresztül álltunk ott, egymásra nézve, ám túlságosan félve ahhoz, hogy bárki is megtegye az első mozdulatot. Végül azt mondta – „Nagyon gyorsan fogom csinálni. Ne is aggódj miatta.”

Próbáltam hinni neki, de még mindig ideges voltam. Elkezdett közeledni felém, már éreztem a leheletét az orrom hegyén. Már azon volt, hogy az ajkait az enyéimhez érintse, mikor összerezzentem és a fejemet elrántva lefejeltem az ő fejét – ő viszont a fogaival felhasította a fejemet. Éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon, a véremmel keverve, majd a földre rogytam. Sötét volt és Dani sem látott semmit, azt mondta csak annyit hallott, hogy sírok. Utána elájultam.

Amikor felébredtem a kórházban, hét öltéssel több volt a fejemen, Dani pedig ott ült mellettem és bámult rám. Nem nagyon értettem, hogy miért néz ki olyan ijedten, és miért is nem szól hozzám. Észrevettem, hogy a hosszú hajamat leborotválták az öltések miatt – egyszerűen lefagytam, és a hajam helyét kezdtem el tapogatni. Aztán annyit éreztem, hogy Dani megfogja a kezeimet, és eltávolítja őket a fejemtől – utána pedig felém hajol, és életem első igazi csókját leheli a számra. Dani utána azonnal felpattant, és elrohant mielőtt még mondhattunk volna bármit is. Ekkor még inkább elkezdtem könnyezni, hiszen ráadásul a srác szájának olyan íze volt, mint egy brokkolinak.

A következő napon adott nekem egy kártyát, (az anyja kényszerítette) melyen az állt – „Sajnálom a hajadat, nem is olyan csúnya. Egyszer nekem is volt egy kopasz foltom.” Ezután legjobb barátokká váltunk. Mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt mentünk, majd két évvel ezután ő lett az első igazi barátom. Mikor megcsókolt, utána mindig megsimogatta a fejemen az öltéseim helyét.

3 évvel később Daninál agydaganatot diagnosztizáltak. Ahogy a rák terjedt, úgy felejtett ő is egyre többet és többet. Minden emléke rólunk kezdett halványodni, rosszabb napokon már a nevemre sem emlékezett. A rák olyannyira súlyos volt a végén, hogy már a kórházat sem hagyhatta el.

Egyik éjjel telefonált az édesanyja, hogy menjek oda olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Berontottam Dani szobájába, és láttam, ahogy ott fekszik az ágyában, csövek lógtak ki belőle, hogy lélegezhessen. Még csak 15 éves volt, de 50-nek tűnt. Nem akartam, de sírni kezdtem. Emlékeztem arra, hogy egyszer én feküdtem itt, a kórházi ágyban – most a pasim és egyben a legjobb barátom feküdt itt. Megfogta a kezemet, és mindenki közelebb jött az ágyához. Mind tudtuk, hogy ezek az utolsó percei. Utána, bár nem tudta hogy miért is teszi, de megsimogatta a fejemet – tudta, hogy ez jelent nekem valamit, ezért megtette. Majd magához húzott és megcsókolt. Nem tudta mozgatni a kezeit, ezért megkért arra, hogy emeljem a kezeit a fejemhez.

Mindenkihez szólt pár szót, majd kómába esett. Amikor az orvosok lekapcsolták a gépről, mindenki csak állt ott, valami csodára várva. Egy órán keresztül néztünk rá, mielőtt elindultunk volna. Senki sem tudta megállni, hogy ne sírjon. Még a doktor és az ápolónők is azt mondták, hogy hiányolják Dani kisugárzását. Az űr és az emlékek miatt sosem fogom elfelejteni, és nincs olyan nap, melyen nem gondolnék Danira.

Tehát ki nem hiszi, hogy ajkak mondhatnának és jelenthetnének többet?

(Gy.A.)