Egy új fogalom bukkant fel az elmúlt évtizedben: kapunyitási krízis, mely a serdülőkor után, úgy a húszas évek közepe táján bekövetkező nagy válság elnevezése. A Nyíregyházi Főiskola tanársegéd gyakornokát, Szatmári Ágnest kérdeztük kutatási területéről, a kibontakozó felnőttkor dilemmájáról.

Hogyan jutott eszébe a kibontakozó felnőttkorra kapcsolatos kutatás?

Magam is találkoztam az egyetem alatt azzal a jelenséggel, hogy többek már a második diploma megszerzése felé haladnak, de még mindig nem tudják, hogy igazán milyen munkakörben, mely területen szeretnének dolgozni. Ugyanezt látom most a főiskolai hallgatóknál is. Elsősorban tehát a saját tapasztalat az alapja, másodsorban pedig ez a problémakör még tudományosan nem vizsgált terület.

A kapunyitási krízist úgy is emlegetik, mint Pán Péter szindróma. Miért húzódik el a felnőtté válás?

Nem arról van szó, hogy nem akarnának ezek a fiatalok felnőni, hanem nem tudják azt, hogy hogyan kell. Nincsenek meg ehhez a mintáik. Szüleink más világban éltek, mint mi. Az utóbbi 30 évben nagyon megváltozott a világ, teljesen más elvárásoknak kell a fiataloknak megfelelniük, a média nyomása is hatalmas. Ma addig vagy valaki, amíg pénzed van, amíg képes vagy megfizetni bármit. Legyél sikeres az életben, legyen diplomád, beszélj folyékonyan legalább két nyelven, szerezz külföldi tapasztalatot, gyakorlatot (amit az egyetem nem mindig ad meg), másrészt vállj le a szüleidről, alapíts családot és még a saját belső elvárásaidnak is felelj meg. Ez nagy teher egy mai fiatal számára.

Az előző generáció tanulás terén kiszámíthatóbbnak mondható. Ha valaki megszerzett egy diplomát, akkor azzal biztosan el tudod helyezkedni, de egy szakmunkás bizonyítvánnyal a zsebben is szépen meg lehetett élni.

Így van. Ma már nincs nyugdíjas állás, régen érettségivel is el lehetett helyezkedni. Ma a képzéseknek se szeri se száma. Amikor a hallgatóimat megkérdezem arról, hogy a szak amire járnak (pl.: moderátor, sportkommunikátor) mit jelent és miért jelentkeztek ide, csak pislognak, mint hal a szatyorban. Nagyon nehezen lehet eligazodni a mai oktatási rendszerben.

Mi a kapunyitási krízis?

Amerikában 2001-ben írta le a jelenséget két huszonéves lány (Abby Wilner és Alexandra Robbins) a saját tapasztalatai alapján. Nagyon hamar felkapta a média, és bestseller lett a könyvből. A honlapot hoztak létre a témáról és ők lepődtek meg a legjobban, hogy a Föld minden tájáról érkeznek hozzászólások, Thaiföldön, Indiában, Új-Zélandon is megfigyeltek hasonlókat. A kapunyitási krízist (quarter-life crisis) kilátástalanság, céltalanság, elesettség érzése jellemzi és némi depresszióval is társulhat. Tulajdonképp a kiégéshez hasonló tünetek jelentkeznek. Magyarországon pontosan nem definiálták, mert igazából két típust érinthet (Szvetelszky Zsuzsa 2005.) Egyrészt a diploma gyűjtögetőket, akik halmozzák a papírokat, vagy 6-8 év alatt szerzik meg az első diplomájukat.

Másrészt azokat is érintheti ez a krízis, akik elhelyezkedtek, de nem találják meg a helyüket. Meg van mindenük, amit a többiek szeretnének: jó munka, jó fizetés, mégis kiégés szerű tüneteket mutatnak. Ez a jelenség hamarabb elterjedt a médiában, mint a tudományban ezért nincs még pontos vizsgálati alapja. J.J Arnett szerint átalkulnak a régi Eriksoni szakaszok, a serdülőkor és a fiatal felnőttkor közzé békelődik a kibontakozó felnőttkor (emerging adulthood) szakasza. Az eriksoni elmélet szerint serdülőkorban lezajlanak a nagy viharok és az identitás keresése, a fiatal felnőttkort pedig a megállapodás, a munkavégzés és a családalapítás jellemzi. Arnett szerint a kettő közzé beékelődni látszik egy olyan szakasz, ami a 18-30 év közöttieket jellezi, amikor a fiatal keresi a hivatását és a stabil párkapcsolatot és a fiatal felnőttkorba lenyugodva, letelepedve lép be. Jelenleg az a kérdés, hogy a jelenség univerzális-e, ezt szeretném kutatni.

Hogyan reagálnak a családok erre a változásra?

A szülők kénytelenek eltartani a gyermeket, mert tudják, hogy milyen nehéz. Másrészről a családokra jellemző egy túl védő hozzáállás, mindenképpen azt szeretnék, hogy a gyermekeiknek jobb legyen, mint nekik volt. Ha a szülőnek nincs diplomája, akkor a gyereknek legyen, ha van egy diplomája, akkor a gyereknek legyen kettő.

A fiatalok párkapcsolatára ez milyen hatással van?

Ugyan az, mint ami a fogyasztói társadalomra jellemző, minden lecserélhető, eldobható. Már csak az elnevezésben létezik a „holtomiglan-holtodiglan”. Tari Annamária is ezt fogalmazta meg az Y-generáció c. könyvében. A nők szingli szerepe elfogadott lett, a szülőktől is azt a mintát látják a fiatalok, hogy el lehet válni. A nők saját magukat is máshogy definiálják. Manapság sajnos lenézik azokat az édesanyákat, akik háztartásbeliek és nem szeretnének a munka vilgában érvényesülni. Jó ha van gyermek, de ha nincs nem probléma. E miatt a másik tendencia a gyerekvállalás kitolódása. Édesanyám 23 éves volt, amikor engem szült, én 23 évesen kezdtem az egyetemet (a második diplomámat). Úgy tűnik, hogy 10 év elcsúszás van a generációk között. A mai 40-esek a régi 30-asok és a mai 30-asok a régi 20-asok.

Ennyire kétségbeejtő lenne a mai fiatalok helyzete?

Arnett szerint nem olyan drasztikus ez a kép, mint az ahogy elsőre látszik. Ebben a korszakban nem az a kérdés, hogy ki vagyok, hanem az, hogy hogyan valósíthatom meg magam a világban. Maslowi értelemben szeretnék megvalósítani önmagukat. Ezek a fiatalok azt mondják, hogy igen, most még nem pontosan tudjuk mit is szertnénk, de majd megtaláljuk az utunkat. Ez egy optimista réteg, akik nem elégszenek meg azzal a hierarchikus rendszerrel, amiben a szüleik felnőttek, hanem a partneri viszonyt helyezik előtérbe. Ezek a fiatalok mernek változatni, mert a bizonytalansághoz és a versenyhez vannak szokva. Ebben a szemléletben már a párkapcsolatok terén történt változások sem olyan drasztikusak, a lelkitársukat keresik, és mernek „válogatni”. Munkában és magánéletben is önmaguk kiteljesítésére törekednek.

(Börcsök Gyöngyi)