Kedves Doktornő! 16 éves fiú vagyok, és egyáltalán nincs önbizalmam, gyakran vagyok rosszkevű, és az elmúlt 3-4 hónapban 6 kilót fogytam, pedig az étkezési szokásaim nem változtak.

Az állandó mindenkinek megfelelés kényszer miatt végül senkinek sem sikerül igazán megfelelnem, ezért barátaim sem igazán vannak (osztálytársakkal együtt jól elvagyok, de iskolán kívül soha nem találkoztunk). Bármibe kezdek bele, rögtön az elején azt érzem, biztos nem fog sikerülni, és általában vagy én adom fel, vagy tényleg elbukom.

A helyzet fél éve annyira komoly lett, hogy egy "elborult" pillanatomban megpróbáltam öngyilkos lenni. Saját hibámból élve megúsztam. Egyedül voltam a lakásban, volt időm bőven eltüntetni minden nyomot, persze senkinek sem mertem erről az egészről szólni.

Az "állapotomról" sem tud senki semmit, mások előtt vidám, vicces srácnak tettetem magam, mert félek, hogy csalódást okoznék, és hogy megvetnének; vagy hogy elégedetlenkedőnek tűnnék (egyébként nem lenne panaszra okom, normális, szerető családban, viszonylag stabil anyagi körülmények között élek, de valahogy mégsem érzem magam jól a bőrömben).

Amíg iskola volt, naponta találkoztam osztálytársakkal, és néha "benne maradtam a szerepben", ha érti mire gondolok, de amióta nyár van, úgy érzem, egyre mélyebbre süllyedek. Az utóbbi pár hónapban a rosszkedvet egyre gyakrabban váltja fel az ok nélküli, heves düh. Legtöbbször magamra vagyok dühös, de néha már másra is. Jelenleg képes vagyok a haraggal megbirkózni, de aggódom, mi lesz, ha egyszer majd kicsúszik a kezemből az egész, és másra zúdítom rá. És egyáltalán miért vagyok ok nélkül dühös? Az, hogy nem tudom erre a kérdésre a választ, csak még jobban felbosszant.

Elnézést kérek a hosszú levélért, a kérdésem (a fenitek ismeretében) csak annyi, hogy feltétlen muszáj beszélnem erről valakivel? Csak mert úgy érzem, képtelen vagyok bárkinek is a szemébe nézni, és elmondani ezt. A szüleimnek pedig végképp nem okozhatok ekkora csalódást.

Kedves Levélíró!

Azt gondolom, ahhoz, hogy egy problémára megoldást találjunk, muszáj szembenézni azzal, felvállalni azt, és törekedni a változtatásra. Az, hogy úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne, valószínűleg nem segít abban, hogy tényleg rendbe is jöjjenek a dolgaid.

Szerintem mindenképpen szükséges lenne, hogy beszélj erről valakivel, és segítséget kérj. Azt gondolom, leginkább egy szakember, pszichológus vagy pszichiáter segítsége jönne jól, olyan, akinek nyíltan tudnál beszélni a gondjaidról. Előbb-utóbb persze jó lenne, ha szüleid és más, hozzád közelebb álló emberek előtt sem kellene rejtegetned a valódi érzéseidet és gondolataidat.

Addig is szeretném kiemelni, amit a leveled elején írtál: "Az állandó mindenkinek megfelelés kényszer miatt végül senkinek sem sikerül igazán megfelelnem". Talán, ha tudatosan igyekeznél kevésbé megfelelni akarni és figyelembe vennéd azt, hogy te mit szeretnél, ki vagy, milyen vagy. Akkor egy kicsit jobban éreznéd magad, kevesebb kudarc érne és kevésbé lennél dühös. Amúgy is képtelenség mindenkinek mindig megfelelni, mert egyrészt úgysem sikerülhet, másrészt pedig akkor te magad veszel el közben teljesen.

(Pyreschitz Anna, pszichológus)