Az éjszakai rémpofákra, akik villanyoltás után ijesztő vigyorral viháncolnak körülöttünk, külön nevelési módszert fejlesztettem ki. A legfontosabb az, hogy ne vegyék észre, ha frászt kapunk tőlük. - Nógrádi Gábor, a népszerű és sikeres Gyermekrablás a Palánk utcában, a Petepite és Az anyu én vagyok! című könyvek szerzőjének szórakozató írása.

Természetesen a szívünk a torkunkban dobog, mikor az ágyunk körül nyüzsögni kezdenek, de ne üvöltsünk anyánk után, mert ő is csak annyi időre tudja elzavarni őket, amíg felkapcsolja a villanyt. Ráadásul, ha a kísértetek észreveszik, hogy félünk tőlük, vérszemet kapnak, és röhögve halálra ijesztgetnek. Akkor aztán remény sincs, hogy átneveljük őket, és ezzel örökre megszabaduljunk tőlük.

Tehát, mondjuk, sötét van a szobában. Meglebben a függöny. Csikorog az ajtó. Nyikorog az ágy. Ott lebegnek körülöttünk...

Csak semmi pánik! A hajunkat simítsuk le, ha feláll, és könnyed, remegő hangon kezdjünk az átnevelésükhöz.

Jó estét kísértetkéim! Kézcsók! Szevasztok! Azt akarom mondani, hogy nagyon örülök nektek. De tényleg! Gyertek közelebb...! (Amikor szövegünkben idáig érünk, a kísértetek zavartan össze fognak nézni, mert nem értik, miért nem bújunk az ágy alá, mint a többi rendes, bevizelős gyerek. De mi csak folytassuk nyugodtan.) Tudjátok, nagyon sajnálom, hogy csak éjszaka villogtok körülöttem, ha lekapcsolom a villanyt. Szeretném, ha nappal is itt maradnátok velem, és ugyanazt csinálnátok, amit én. Jó? A legjobb lesz, ha elmesélem, milyen egy boldog iskolás gyerek egy napja.

Reggel fél hétkor legmélyebb álmomból riaszt fel szirénavijjogásával az óra vagy a mobil, hogy majdnem infarktust kapok, és elkezdődik egy szép, új nap. De hogy biztosan felkeljek, szeretett anyánk lerángatja rólam a takarót, majd később a bátyám belém rúg, mert szerinte sokáig ülök a klotyón. Következik a kutyám, amikor végigszántja körmével a lábam, hogy vigyem ki. Reggelizni csak kutyafuttában van idő, és már húzok is a suliba húsz kilós táskámmal a tömött buszon vagy villamoson.

Egyébként minden napom rettentően izgalmas! Csupa egy reszketés ugyanis, mert sose tudom, hogy mikor felelek, és mikor írunk dogát! A gyomrom óránként negyvenöt percig öklömnyire zsugorodik, nem kapok levegőt, és az ájulás környékez. Ezt nevezik boldog gyermekkornak. Bár az tényleg nagy boldogság, ha megszólal a csengő, és azt tapasztalom, hogy ezt az órát is túléltem. Következik az iskolai ebéd, amely akkor látott húst, amikor rám nézett. Délután tanulás, félelem a holnapi felelésektől, és még egy kis bevásárlás, takarítás is vár rám, hiszen én ráérek, nem kell dolgozni, mint szegény szüleimnek...

Amikor szónoklatunkban idáig érünk, már nyugodtan körbepillanthatunk. Kizárt dolog, hogy akár egyetlenegy kísértetet is ott találjunk. Naná! Majd hülye lesz felcserélni a mi életünkre azt a jó kis nyugis, összkomfortos poklot a túlvilágon!

(A humoros írás Nógrádi Gábor Hogyan neveljünk? című kötetében található. Móra Könyvkiadó.)

(Nógrádi Gábor - www.nogradi.hu, www.mora.hu)