Kínok közt gyötrődve ülök a sötétbe. Szememből könny csorog, egyedül vagyok... A vers a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Írj te is novellát, verset, cikket, és nyerj 30 ezer forint értékű könyvutalványt, valamint rendszeres publikálási lehetőséget a KamaszPanaszon!

A vers a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Írj te is novellát, verset, cikket, és nyerj 30 ezer forint értékű könyvutalványt, valamint rendszeres publikálási lehetőséget a KamaszPanaszon!

Horváth Anett: Reménytelenség

Kínok közt gyötrődve ülök a sötétbe.

Szememből könny csorog,

egyedül vagyok.

Senki sincs ki engem várna, senki sincs ki rám találna.

Reménytelen, kietlen sivár az életem.

Csak egy érintés, csak annyi kell nekem.

Két tenyeredbe temetem arcom,

vége.

Feladtam a harcot.

Ma este csak a Magány ölel át,

ki fekete köpenyét vetette rám,

s csak ezt suttogja fülembe:

„Nem kellesz Te senkinek se.”

Ábrándjaim szertefoszlanak…

Álmaim összetörnek.

Lelkem szomjazik a szeretetre,

egy óvó ölelésre,

hogy ne bátorkodjak magam megölésére.

Jobb, ha nem lát senki.

Így…

Ilyen összetörtnek.

Míg én keserűségem eresztem ki,

egy kis manó vállamon megjelenik.

„Ki vagy te?” – kérdem tőle.

Nem válaszol.

- Vajon a csend őre? -

De ismét megkérdem tőle.

„Ki vagy te?”

Erre cseppnyi kabátját megrázza,

megtörli szemem, mit könny áztatta.

„Ne félj.” – dalolja hangja halkan.

„Segíteni jöttem” – és csak folytatja .

„Én vagyok az, hát nem ismersz meg?”

Ekkor bánatos szívem megremeg.

„Nem lehet, hogy nem ismersz fel.

Hisz te engedtél el,

még tegnap éjjel.

De én visszatértem.

Engedd, segítek, ahogy eddig.

Nem megyek el, még ha kéred se… megint.”

Szívem megdobban, lelkem megnyugszik.

A sötét, gonosz, mogorva Magány lassan, elkúszik.

Csak Ő marad velem,

az én hősöm,

a kis tünemény.

Utoljára azért, de még megkérdem én.

„Ki vagy te?”

„A Remény.”