Egy átlagos nap volt. Egy teljesen átlagos nap. Pont, mint a többi. Anya felkeltett, megmosdatott, felöltöztetett és megetetett... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Írj te is novellát, verset, cikket, és nyerj 30 ezer forint értékű könyvutalványt, valamint rendszeres publikálási lehetőséget a KamaszPanaszon!

Ne félj!

Egy átlagos nap volt. Egy teljesen átlagos nap. Pont, mint a többi. Anya felkeltett, megmosdatott, felöltöztetett és megetetett. Minden nap így indult. Azért anyukám rendezett, mert én még csak három éves voltam. Miután készen lettem, apa és anya is elkezdtek készülődni, és amikor elkészültek kocsiba szálltunk és elindultunk.

Kicsit késésben voltunk, ezért siettünk. Én az oviba, anya az iskolába, mert tanár volt, apa pedig egy hatalmas nagy épületbe. Nem tudom, hogy mi van ott, de mindig öltönyben ment. Biztos valami fontos hely. Éppen kanyarodni akartunk, amikor valami nagy csattanást hallottam. Egy fiatal lányt. Nem igazán értettem a helyzetet, mert akkora volt a felfordulás. A kocsi kigyulladt, a szélvédő megrepedt, én bevertem a fejem és sírtam, miközben a lángok egyre jobban terjedtek. Szirénát hallottam, majd elájultam.

Egy fehér szobában ébredtem és láttam anyát és apát, amint egy kislányt ölelgetnek és sírnak. Keservesen sírnak. Nem értettem, hogy miért egy másik kisgyerekkel törődnek, amikor én vagyok a lányuk. Aztán hallottam egy hangot. Ismerős volt, de nem tudtam felidézni, hogy kihez is tartozik. Azt mondta: „ne félj.”Abban a pillanatban megértettem, hogy ez a hang a Jó Istené, ez a szoba nem is szoba, hanem a mennyország és, hogy az a kislány apuék karjában én vagyok. Vagyis voltam, mert rádöbbentem, hogy meghaltam.

Szomorú voltam. Úgy éreztem, mintha egy lyukat ütöttek volna a mellkasomba. Vissza akartam menni, hogy elmondjam mennyire, szeretem őket. De nem mehettem. Igazságtalannak tartottam, hogy anyának és apának ekkora szenvedést kell átélniük, amikor ők olyan nagyon jó emberek.

Telt-múlt az idő, és én csak nézhettem őket. Néztem a temetést, az első szülinapomat, amin nem vettem részt, a karácsonyt és azt a rengeteg napot és hetet, amit nélkülem töltöttek el a szüleim. Boldog voltam, hogy idővel enyhült a fájdalmuk, viszont aggódtam is, mert anya az óta a nap óta nem ült autóba. Körülbelül öt-hat év telt el és anya ismét várandós lett. Kicsit szomorú voltam, hogy nem érinthetem meg a kistestvéremet, de boldog voltam, hogy lesz valaki, aki betöltheti azt az űrt, amit én okoztam. Kilenc hónap múlva megszületett a kishúgom. Egy életerős, vidám, gyönyörű kislány. Majd eljött az ő szülinapja. Meg a következő. Büszke voltam rá, mert nagyon ügyesen beszélt a korához képest. Anyuék sosem beszéltek neki rólam. Minek is. Még úgysem értette volna a jelentőségét.

Mindig mellette voltam, vigyáztam rá. Nem engedtem, hogy baja essen. Olyan voltam, mint egy őrangyal.

Egyik nap apának tartania kellett egy előadást a munkahelyén ezért előbb elment busszal. Anya és a kistesóm is készülődött, mert ők is el akartak menni, megnézni apát.

Amikor odaértek a készülődésben, hogy kocsiba kellett volna ülni, anya keze remegett. Nagyon félt. Ekkor a húgom megfogta a kezét, és azt mondta neki: „Ne félj anya! A nővérem itt van és vigyáz rám.”

Anyu annyira meglepődött, hogy tátva maradt a szája. Majd arca ellazult, az ajka mosolyra húzódott és teljes nyugalommal beültetett a kocsiba, és elhajtottunk apa munkahelyére.