Ezzel általában egy szülőnek sincs problémája, amíg arról van szó, hogy a kamasz önállóan készít magának vacsorát a konyhában. Akkor azonban, amikor a gyerek esetleg a szülő pénztárcájából szolgálja ki magát teljesen magától értetődően, a szülőknek már érdemes elgondolkodni, hogy nem ment-e félre valami. Himer Csilla pénzpedagógus írása.

Kinek a pénze?

Ha eddig még nem mondtam volna, akkor most idézem saját magam. Ez a mondat ugyanis talán a legfontosabb és legsúlyosabb tanulsága pénzpedagógusként és pénzügyi coachként végzett munkámnak: "A pénz olyan, mint a lakmuszpapír: azonnal kijelzi a kapcsolataid kémiáját." És ez igaz a baráti, a kollegiális, a pár- vagy éppen a szülő-gyerek kapcsolatra is.

Miért?

Mert mindegyik bizalmat igényel. Bármelyik kapcsolat is - de a pénz is. Ezért nem mindegy, hogy egy kapcsolat milyen minőségű, milyen fokon áll.

A pénz intimitása

A pénz ugyanis intim dolog. Ugyanúgy, ahogy a kapcsolatainknak is megvan a maguk bensőségessége. Természetesen a kollégáiddal egészen másféle a bizalom és az intimitás foka és minősége, mint pl. a pároddal vagy a gyermekeddel - ezért is nem szoktuk általában a kollégák orrára kötni az igazán bizalmas dolgokat.

Márpedig a pénz ilyen bensőséges, bizalmas, azaz intim dolog: nem kötöm akárki orrára, hogy mennyit kerestem egy év alatt - az adóhatóságnak is csak azért, mert törvény kötelez rá, a könyvelőnek meg azért, mert valaki hozzáértőnek muszáj. (Így rögtön érthetővé válik az is, hogy a könyvelő miért olyan bizalmi állás.)

Az intimitás azonban nemcsak azt jelenti, hogy megválogatom, hogy kivel osztom meg a titkaimat. Hanem azt is, hogy még vele sem osztom meg bizonyos titkaimat.

Ha egy kapcsolat jól működik, akkor a bizalom kétirányú: nemcsak én bízom a másikban, és ezért elárulok neki olyat is magamról (vagy éppen a pénztárcámról), amit senki másnak nem, hanem a másik is bízik bennem annyira, hogy rám hagyja, elmondom-e ezeket a részleteket magamról (vagy éppen a pénzügyeimről), vagy sem.

Ezért érezzük azt, amikor - ne adj' Isten - kirabolnak, hogy dühösek vagyunk, kiszolgáltatottak, ijedtek és letaglózottak egyszerre, hiszen valaki vadidegen, akinek semmi köze hozzánk, a bizalmunkhoz meg végképp nem, betört az intimszféránkba.

Amikor a gyerek tör be az intimszféránkba...

Nem véletlen, hogy hasonló érzések kavarognak bennünk, amikor esetleg azon kapjuk a kamaszunkat, hogy engedélyünk nélkül "kiszolgálta magát" a pénztárcánkból. Nem egyszerűen betört az intimszféránkba, és most dühösek vagyunk, kiszolgáltatottak, ijedtek és letaglózottak.

Még rosszabb: csalódottak vagyunk. Mert van valaki, akinek bizalmat szavaztunk, és azt hittük, hogy ő is nekünk - ő azonban rútul becsapott, és visszaélt ezzel a bizalommal, illetve ő nem is érzett ilyen bizalmat felénk...

Itt nem egyszerűen külső kényszerről van szó (valaki elvette a pénzem, aki idegen), hanem a szülő-gyerek közötti bizalmi viszony is súlyosan sérül - és úgy érezzük, a gyerekünk miatt.

Tény, az "elkövető" ő volt. Viszont a helyzetet, ha lehet, még súlyosbítja - éppen a szülő-gyerek viszony. Hiszen mit tesz szinte automatikusan minden szülő, ha a gyereke csalódást kelt benne? Apu is, és anyu is azonnal elkezdi magában keresni a hibát, hogy mit rontott el.

Itt azonban nem árt egy kicsit lefékezni, és kicsit alaposabban megnézni, mi is történt! Még mielőtt kiadós lelkiismeretfurdalási roham vesz erőt rajtunk, vegyünk pár mély levegőt, és próbáljuk meg egy kívülálló szemével nézni, mi a fennforgás! Tudom, ezt könnyű mondani, ellenben nem lehetetlen megvalósítani. :) Általában két dolog segíthet:

1. személytelenítjük a szitut - ismerős, de más szereplőket helyettesítünk a helyzetbe, aztán végiggondolnánk, hogy az ismerősöknek milyen tanácsot adnánk
2. a gyerek helyébe képzeljük magunkat - vagyis némi empátiával az ellentétes oldalra helyezkedünk, és a gyerek szemével próbáljuk meg nézni a dolgot

Sokszor jutnak ilyen esetben a szülők meglepő eredményre. Az okok ugyanis sokszor nem a szülők bénázásában keresendők, hanem olyasmikben, amelyek mindennapos dolgok:

• a gyerek látta egyszer, hogy Te is kiszolgálod Magad a párod pénztárcájából, és azt hitte, ez így természetes (azt persze nem hallotta, amikor előtte a másik szobában megbeszéltétek egymással, hogy a párod kisegít némi apróval)
• a gyerek látta egyszer, hogy Te is kiszolgálod Magad a párod pénztárcájából, és azt hitte, ez így természetes (azt persze nem tudta, hogy csak pénzt váltottál, vagyis a párodnak ugyanannyi pénze marad, mint volt, és különben is, megbeszéltem vele a dolgot)
• a gyerek kért Tőled pénzt, meg is ígérted neki, hogy adsz, így a gyerek feljogosítva érezte magát, hogy elvegye a pénzt, hiszen tudtál róla (azt persze nem tudja, hogy a pénz intimitása miatt meg kell várnia, amíg Te adod a kezébe a pénzt, és nem a hátad mögött veszi el)
• a gyerek nemcsak Nálatok lát pénzügyi viselkedésmintákat, hanem a tágabb családban, vagy éppen a suliban, a haveri körben is (ha nem beszélgettetek el még vele soha arról, hogy Ti miért pont úgy bántok a pénzzel, ahogyan, miért éppen így látjátok helyesnek, akkor valószínűleg ki fog próbálni más módszereket is, hiszen ezek szerint az is működő módszer, akkor miért is ne?)

Természetesen ezerféle oka lehet annak, hogy a gyerek belenyúl a pénztárcádba. Ennek azonban a legritkábban az az oka, hogy szándékosan meg akar lopni! Mint látható, sokszor csak félreértések, gyerek módra történő helyzetértékelések az okai mindennek. Azt azonban elárulja, hogy a kapcsolatotokban újabb szintre lehet lépni: meg lehet beszélni, meg lehet mutatni, új módszereket lehet kipróbálni, stb. Ez mindig segít a szülő-gyerek viszonyt elmélyíteni, új szintre emelni, ezért ha innen nézzük, a pénz kifejezetten jó nevelési eszköz (is lehet).

Ha a gyerek szándékosan lop...

Na, ott már tényleg komoly baj van. Ott kell komolyan venni azt, hogy az egész család szakember segítségére szorul.

Vagy azért, mert a szülői tekintély már rég a múlté, vagy azért, mert már a szülő-gyerek közötti bizalom is olyan mértékben sérült, ami nem teszi lehetővé, hogy a szülő hasson a gyermekére (és helyette a kortársak teszik meg ugyanezt, aminek ilyen mértékben ritkán van jó vége), vagy azért, mert valamilyen egyéb kényszer (pl. drogok miatti pénzszűke, kleptománia, stb.). Egy biztos, ez az a pont, amikor az egész család komplex terápiára szorulhat - a probléma jellegétől függően, akár többre is (pl. egy drogos fiatal pénzlopkodását egy coach már biztosan nem tudná kompetenesen "kezelni", ehhez kell egy addikcióval foglalkozó pszichiáter a gyereknek, és egy családterapeuta az egész családnak - intenzíven).

Hogyan lehet ezt elkerülni?

Úgy, hogy fenntartjátok az intimitást. Egymás között is, meg a pénzzel is. Ez nem számíthat tabutémának (ezért is lesz intim, mert vele megosztod, de mással nem), és ezért kell az is, hogy a gyerek maga is szerezhessen tapasztalatokat a pénzről. Néha olyat is, hogy az intimitáshoz a bizalom másik irányát gyakorolja.

Vagyis a lényeg:

1. jó kapcsolatot tartasz fenn a gyermekeddel - olyat, ahol ő is teljesen megélheti az intimitást, a bizalmat és a kötődést
2. korának megfelelő szabadságot adsz neki a pénzügyeiben, hogy tapasztalatokat szerezhessen
3. a jó kapcsolat és a pénzügyi szabadság eredményeképpen meg is beszélitek a pénzügyi tapasztalatait.

És van még egy lehetőség: ha valamilyen oknál fogva mégis úgy érzitek, hogy nem tudtok túllendülni ezen a problémán, akkor segítséget kértek.