Se emberekkel, se nélkülük nem érzem jól magam!

Eléggé komoly, művészlélek, furcsa gondolkodású, kitűnő tanuló lány vagyok, általános iskolába kiközösítettek és ezt követően évekig nem voltak barátaim, teljesen bezárkóztam. Egy ideig nem is volt probléma, hogy egyedül voltam, de hetedikes korom környékén elkezdtem vágyni az emberi kapcsolatokra, megtetszettek fiúk, és lett egy legjobb barátnőm is(vele hamar megszakadt a kapcsolat) Próbáltam éveken keresztül változni, megtanultam sok olyan dolgot, amit kihagytam azoknak az éveknek a során, amikor nem foglalkoztam az emberekkel , hogy normális tinédzser legyek. Ez egy ideig sikerült is, megtanultam "rendesen" viselkedni(régebben képes voltam elbámészkodni, vagy nem tudtam mikor kell megköszönni valamit), de elértem a célom, viszonylag elfogadottabbá váltam a társadalomban. De hiába, ettől még más voltam, ráadásul nehezen tudtam beszélgetni emberekkel, mert éreztem, hogy lenéznek, és tartani is kezdtem tőlük. Ráadásul egyre nőtt bennem a nyomás, hogy barátok nélkül semmi vagyok, mert mindenhonnan ezt hallottam, ezt erőltették. Kilencedik év elején is próbáltam megváltozni még jobban, hogy eljárjak emberekkel szórakozni, és gondoltam a gimnáziumban lesznek barátaim, de egész kilencedikben szintén egyedül voltam, pedig akkor tényleg próbálkoztam kapcsolatokat kialakítani. Már nem néztem ki különcnek, ugyanúgy öltözködtem mint ők, és nyitott voltam olyan dolgokra is, mint a többi tinédzser(sorozatokat néztem, olyan zenéket hallgattam, mint ők) Kilencedik végén, egy lánnyal, aki ugyanúgy egyedül volt az osztályban, megtaláltuk egymást, és legjobb barátnőkké váltunk. Bár nem volt szimpatikus minden tekintetben, egy eléggé toleráns személyiség vagyok, és elfogadtam őt, szeretem is. Csak mostanában egyre jobban kijönnek kettőnk között a különbségek. Nem igazán értjük meg egymást, sokszor úgy is érzem, butább nálam, és ez rossz, mert ráadásul bele is akar szólni az életembe. Olyan problémái vannak, amelyeket el tudok fogadni, próbálok neki segíteni is, de már kicsit idegesíteni kezdett a tökéletességi mániájával, és egészen apróságokon is problémázik. Eljutottam ebben az évben egy pontra, amikor már nem érdekelt ez az erőltetett barátkeresés, hanem elfogadtam önmagam, és jól kezdtem magam érezni, nem érdekeltek mások. És ha valójában belegondolok, arra is rájöttem, hogy az emberekkel akik körbevesznek, hiába építenék ki kapcsolatot, nem értenének meg sok mindent illetően. De a barátnőmnek hiába magyarázok arról, hogy jó nekem így is, hogy kevés barátom van(mert a legjobb barátnőmön kívül körülbelül 2-3 nem olyan szoros kapcsolatom van), ő szerinte én vagyok a hibás, és tennem kéne érte, hogy legyen több. Mindig csak erről tud beszélni, piszkál vele. Úgy tartja barátok nélkül nem is ember az ember, meg mindig "menő" akar lenni, és nem kéne beletörődnöm a magányba. Abban igaza is van, hogy magányos vagyok, de emberek között se érzem jól magam. Sok mindent kipróbáltam az utóbbi időszakban, elmentem discoba, próbáltam jól érezni magam, de ez nekem valahogy nem sikerül. És ez olyan rosszul esik. Úgy érzem valami hiba van bennem. Nem tudom mi a jó a bulizásban, és nem is vágyom rá. Nem érzem magam normálisnak sem. Olyan mintha két énem lenne. Egyik húz a társasági élet felé a másik inkább magányos. És a szüleim, a testvérem is buzdít, hogy ismerkedjek, mindenki ezt várja tőlem, de belefáradtam ebbe az egészbe. Rájöttem annyira nem is mindig kellemes dolgok ezek az emberi kapcsolatok, meg valahogy nem is mentek nekem sose. Ha őszintén magamba nézek, szeretnék barátokat, de olyanokat, akik okosabbak nálam és komolyak. És nem azokat, akiket a legjobb barátnőm szeretne maga mellé, ilyen discoba járó emberkéket. Szerinte lenézem őket, de ez nem igaz, mert próbáltam régebben velük is kapcsolatokat kialakítani, de ők azok akik tényleg semmibe se vesznek.