Mit tegyek ebben a helyzetben?

16 éves fiú vagyok.
Nincs könnyű életem.
Kezdjük ott talán, hogy nem tudom egyszerűen eldönteni, hogy nekem a fiúk vagy a lányok kellenek jobban.
Mert van, hogy a fiúk iránt érzek többet, van, hogy a lányok iránt.
Már ez a döntésképtelenség is elég kiakasztó tud lenni.
Továbbá ott van, hogy valószínűleg depressziós vagyok.
A nap különböző időszakaszaiban nagyon súlyos hangulatingadozásom van.
Van, hogy energiával teltnek érzem magam, úgy gondolom, hogy bármire képes vagyok.
Egyik pillanatról a másikra átesek egy olyanba, hogy sírógörcsöt kapok, öngyilkosságon jár az eszem, és magamba fordulok.
Olyan is sokszor van, hogy az érzéseim "kikapcsolódnak".
Nem érzek semmit, se örömöt, se szomorúságot, csak a nagy semmi van.
Teljesen ki tud ez engem készíteni.
A gondolataim futóversenyt játszanak. Nem tudok átgondolni rendesen semmit, az agyam csak rohan és rohan.
Pszichológushoz fogok járni, de csak szeptembertől tud fogadni, majd hetente 1x.
Az is elég nehéz, hogy ha fiúkba szeretek bele, általában az illető hetero, és bele kell törődnöm, hogy soha semmit, még egy ölelést sem kaphatok az illetőtől.
Fiú léttemre, nap mint nap, többször is sírok.
Van, hogy megnyugtat egy csöppet, de 5 perccel a sírás után már megint rajtam van a nyomasztó érzés.
Nagyon sokan megaláztak már, lenéznek engem, van, hogy semmibe vesznek.
Kevés barátom van. Igaz, hogy nekik mindent elmondok, de nem tapadhatok rájuk a nap 24 órájában, mint egy pióca.
A szüleim is nagyjából tisztába vannak azzal, hogy nem csak a lányok iránt érzek szerelmet, de nem hozzák fel a témát, csak a lányokról beszélnek velem.
Szerintem nekik fogalmuk sincs, hogy mi játszódik le bennem, mert van, hogy azt mondják, hogy 'Kállósemjénbe kerülök, meg egy gyógyszeres idegbeteggé válok majd'.
Apropó idegbetegség. Mostanában nagyon könnyen berágok a legkisebb dolgokra is.
Ideges leszek, elkezdek remegni, és legszívesebben törnék-zúznék.
Drámákat nézek mostanában, amiken jól kisírhatom magam.
De van, hogy nem tudok figyelni a filmre, mert a gondolataim akaratlanul is elkalandoznak.
Könyvekkel, ha olvasok, ugyanez a helyzet.
Kibírhatatlan ez az egész.
Sokszor van olyan érzésem, hogy nem szeret senki, feleslegesen élek, és meg kell, hogy haljak.
Van, amikor azt érzem, hogy valaki folyamatosan figyel engem, pedig tudom, hogy nem néz senki.
Van, hogy fejben eljátszom, hogy... varázserőm van, és bosszút tudok állni azokon, akik bántottak.
Elképzelem, hogy hírnevem van, mindenki szeret, és bír engem.
Van, amikor egy ilyen képzelgést el is játszok valójában is.
Hangokat adok ki, úgy mozgok, ahogy azt elképzelem a fejemben.
És mikor észreveszem, hogy mit csinálok, megijedek, hogy lehet, hogy megőrültem.
Attól is félek, hogy talán skizofréniás lehetek.
Ja, amit még nem mondtam.
Erős szorongásom van. Félek emberek közé menni, félek kommunikálni, szemkontaktust felvenni...
Kényszergondolatok kínoznak, kényszercselekvéseim vannak.
Félek, hogy majd a pszichológusnak nem lesz merszem elmondani mindent.
Arra gondoltam, hogy talán majd leírok mindent, szép részletesen, és odaadom majd neki, hogy olvassa el, mert úgy könnyebb.
Nem tudom, ki fogom-e bírni szeptemberig, vagy addigra megölöm magam.
Talpfétisem van, fiúk irányába.
Annyira jó lenne, ha találnék magamnak egy fiút, aki szeret, megvéd, és ha kérem.....rám lép szó nélkül.
Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de tényleg nagyon szeretném, ha egy fiú rámlépne.
Mit tegyek doktornő?