Ha széthullik minden
Azt hiszem, épp egy válságidőszakon megyek keresztül és nem tudom, hogyan kezeljem.
Sikeres voltam mindenben amihez hozzáfogtam, legtöbbször erőfeszítés nélkül. Minden elsőre sikerült amit szerettem volna és még csak nem is ímmel-ámmal, hanem a legjobbak közt. Nem igazán ért negatív hatás vagy kudarc, és egy fél évvel ezelőttig nem is tudtam hogy milyen érzés az elutasítás.
Egyetemi felvételi volt, azt hittem nem érdekelt annyira - minek egyetemre menni, úgy sem lesz jobb alapon -, de az, hogy a három forduló első körében elutasították a munkámat igen csak szíven ütött. Jobb vagyok annál, és nem a sértett önérzet beszél belőlem. Jó vagyok a szakmámban, jobb, mint az átlag, jobb mint akik velem együtt tanultak és ez az igazságtalan elbírálás mély gyökeret vert bennem, amin szépen sorjában kihajtott egy csomó bántó gondolat: ha abban sem kellek, amiben a legjobb vagyok, mihez kezdjek?
Mintha ez nem lett volna elég, egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj. A megszokott kis életem szilánkjaira hullott, én meg csak álltam és néztem ahogy a töredékeket elfújja a szél. A szüleim külföldre költöztek, én egy másik városba az édesapámhoz. A felhőtlen boldogság netovábbja...
A középsuli nyújtotta állandóság közben véget ért, én pedig csak pislogtam, hogy mi lesz velem?
Értéktelennek, céltalannak érzem magam. Erre csak rásegített az, hogy a megpályázott álláshirdetésekre sem kaptam választ, ami a parasztság tetőfoka. Ha nem kellek, küldjenek köremailt, de az hogy még erre sem veszik a fáradtságot az - egy megszokott - bunkó dolog. A szakmámon kívül meg nem akarok dolgozni, nem azért öltem bele annyi időt és energiát az elsajátításába hogy elmenjek utána takarítónőnek. Önbizalomhiányom van, de azért ennél többre tartom magam.
Emellett, nincsenek barátaim. Ezt leginkább úgy kell érteni, hogy van a párom akivel távkapcsolatban élünk évek óta, valamint egy virtuális barátom aki a köztünk lévő távolság miatt egy fekete betűkupac csupán. Éééés ennyi. Valami beteg vonzalmam van azok iránt akik legalább 200 km-re élnek tőlem...
20 éves vagyok, ilyen idős korára az emberek nagy részének már régi barátságai vannak, oviból, isiből, az elvonóról, vagy mit tudom én. Nekem senkim nem maradt, halovány ismerősnél közelebbi embertársaim nincsenek - nincs kivel elmenni sétálni, moziba, bármit együtt csinálni. Alapvetően jó fej vagyok, szerethető, csak épp rohadtul nem tudok barátkozni. Ha valaki odajön hozzám beszélgetni, nosza. De hogy én tegyek egy lépést...az nem megy. Nem hiszem hogy érdekelném a másik humán egyedet ott a sarokban, ha venném a merszet és megszólítanám. Alap kérdéseken kívül nem tudok témát kezdeményezni a semmiből és kétlem, hogy bárkinek kedve lenne a kíváncsi-nagymama effektushoz.
Ez így nagyon nem oké.
Itt a semmi közepén, a diákkedvezményeim híján elzárva mindentől, magányosan szinte érthető hogy teljesen melankolikus vagyok. Pszihoanalizálgatom magam az üres perceimben, amitől még rosszabb. Felidézem az összes hibát amit valaha vétettem, az összes kételyt és a homályban úszó jövőképemet, aztán meg számolgatom az osztódással szaporodó őszhajszálaimat.
20 évesen ki kellene nyíljon előttem a világ, nem összetömörülnie a fejembe. Megőrjítem magam. Az önterápiám vége mindig az, hogy emberek között kellene legyek - na de ha ott vagyok se tudok mit kezdeni magammal, 50 ember közt épp olyan elveszett lehetek mint egyedül. Pedig annyira nagy szükségem lenne pozitív visszajelzésre.
Beiratkoztam egy tanfolyamra, hogy lefoglalja az időm és társaságban legyek, de ha valaki nem tesz felém lépést akkor a kurzus végéig a füzetemet firkálgathatom...
Mit tehetnék ezen kívül? Fejleszthető a szociális készség?
Szakértőnk válasza a Ha széthullik minden kérdésre
Kedves Levélíró!
Fejleszthető a szociális készség is, de a leveledet olvasva, számomra úgy tűnik, a te esetedben elsősorban arról lenne szó, hogy a kudarcot kellene valahogyan feldolgoznod, hogy nem sikerült a felvételid. Azt írod, értéktelennek, céltalannak érzed magad, miközben előtte voltak céljaid és az önértékeléseddel sem volt gond, magabizosan mentél neki a felvételinek. Úgy tűnik, az értéktelenség érzés kihat a szociális kapcsolataidra is, nem tudod elképzelni, hogy valaki örüljön a társaságodnak. Azt gondolom, érdemes lenne átgondolnod, hogy vajon tényleg ennyire értéktelen vagy-e! Biztos vagyok benne, hogy ha jobban belegondolsz, találsz olyan dolgokat, melyek ez ellen szólnak és azt bizonyítják, hogy tudsz sikeres lenni dolgokban és vannak olyanok, akik kedvelnek téged, mint embert! Szerintem érdemes lenne megpróbálnod tovább lépned és nem engedned, hogy ez az egy kudarc ennyire kihasson az életedre! Próbálj inkább a jelenre és a jövődre koncentrálni ahelyett, hogy sajnálnád az elszállt lehetőséget! Az csak egy lehetőség volt a sok közül és biztos vagyok benne, hogy újra fogsz találni olyat, amiért érdemes küzdened és ami hozzájárulhat, hogy jobban érezd majd magad az életedben!
Hajrá!
