nyitás érzelmek felé
Abban a helyzetben vagyok, hogy bár 2O+ korú vagyok, abszolút semmi iránt nem érzek komoly érdeklődést, se fiúk, se lányok, de a hétköznapi életben sem lelem örömöm semmiben. 18 éves koromig otthon laktam szüleimmel, kisebb testvéreimmel, gyakorlatilag el voltak nyomva az érzelmeim, és kiharcolni a véleményemet, igényemet sem voltam képes (megtanulni). Én mindig elégedett voltam a körülményekkel, azt csináltam amit mondtak, igazat adtam a szülőknek.
Nyilván a pályaválasztás is külső hatásra történt meg, mert nem volt semmilyen valódi álmom.
Elkerültem egy másik városba, a nagy távolság miatt csak vakációkban, max. hosszú hétvégéken jártam már haza. Azóta már majdnem 5 egyetemi év eltelt, ebből 4-et nagyon sokat hajtottam, reggeltől estig suli (2 szak), és pluszban jártam még kórusra, és amikor csak tudtam különféle előadásokra, koncertekre, színházba stb. Az idén pedig heti pár órát leszámítva csak lazsáltam, folytatom a kórust, elkezdtem táncolni, de mindent unok, csak azért csinálom, hogy ne csak ágyban fekvéssel és gépezéssel töltsem az időmet. Testvéreim is ideköltöztek már, együtt is lakunk, de szinte sose tudunk egymáról, külön életet élünk. (Persze ez apát nagyon zavarja, és én vagyok az akit leginkább kérdőre von, a felelős mindenkiért.)
El kell még mondanom, hogy egyre inkább szeretethiányos vagyok, egyre kevésbé érzem magam hasznosnak a társadalomban. Egyre kevesebb időt töltök a suliban, így a kollégákkal sincsen már mindennapos érintkezésem. Testvérekkel, apummal nem tudok megbeszélni lelki kérdéseket, bajokat, csak a konkrét tényekről beszélünk ritkán (szakmai dolgok, tennivalók, stb.). Ismerkedni mindig nehezemre esett, mert félénk, visszahúzódó, gátlásos vagyok, főképp fiúkkal. Pedig azokkal úgy vettem észre jobban kijövök, főleg az idősebbekkel, mert nem csak érzelmekről (kételyekről) tudok beszélni, hanem "értelmes" témákról is. Viszont úgy érzem nem tudok megszeretni senkit. Illetve szeretem azt, akivel jól tudok beszélgetni, de ez nem elég nekem ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet, és nyissak párkapcsolat felé - inkább baráti szeretetnek nevezhető. Nagyon szeretnék már valakit szeretni, érezni, hogy törődnek velem, mély lelki összhangban lenni valakvel, de egyszerűen nem vonz senki. Nem is tudom milyen kéne legyen valaki, hogy vonzódjak hozzá (inkább belső tulajdonságok érdekelnének). Próbáltak páran udvarolni, jól is beszélgettünk, szerettem velük lenni, társalogni élőben is, neten is, de mikor közeledni próbáltak, megérinteni, puszival üdvözölni, vagy ha elmondták, hogy kedvelnek, akkor bepánikoltam, és elutasítottam magamban őket, gondolva, ha nem vonzanak, nem érzek semmi különöset, akkor nem tudom szeretni, minek becsapni őket.
Nos, ebben a korban már elég hátrány jelent ez a dolog számomra, mert egy nálam (jóval) idősebb pasi vagy férfi viszont már tapasztaltabb, gyorsabb tempóban haladna, én meg még azt sem tudom eldönteni mit szeretnék, szeretek-e vagy sem valakit, stb.
Szóba jött, hogy talán depressziós lettem, egy barántőm lelkész jegyese jött rá erre. Én nem tudom, és nem merek felállítani ilyen diagnózist, mert tudom, hogy súlyos lenne, és csak jobban rontana a hangulatomon, ami így is nyomott állandóan.
Mondták már páran, hogy kéne figyeljek a megérzéseimre, és nem kéne elszorítsam, elzárjam magam az érzelmektől. Na de mégis, hogyan lehet ezeket felszínre engedni, ha attól félek folyton, hogy ami tetszene, az nem lenne hasznos dolog, nem megyek semmire az életben ezzel, apám vagy mások nem tudnák elfogadni... Gondolkodtam már el azon, hogy mit jelent számomra a szeretet, szerelem, megfogalmazni a különbségeket, elképzelni milyenek lehetnek, mire vágynék, és kivel szeretném megosztani. Ki is alakult egy kép, de egyre inkább kezdem azt hinni, hogy egy irreális, földön nem megvalósítható szeretetre vágyom. Olyasmire, mint az isteni szeretet, csak emberek közt. Lehet azért nem elégszem meg azzal amit kapok, mert túl nagyok az elvárásaim? Vagy létezik olyan, hogy csak mély érzésekre vagyok érzékeny? Nyilván akkor ahhoz, hogy előjöjjenek nagyon speciális technikákat kéne elsajátítsak, vagy elég lenne egy olyan barát, akár fiú, akivel tudjak nagyokat lelkizni? De hát nem tudnék elképzelni a mai világban senkit, akinek lenne türelme rám várni és bíztatni, segíteni stb.
Bocsánat, hogy elhúztam a leírást, remélem érthetőbb mi a lényeges kérdés. Szeretnék valamit változtani magamon, olyasmit ami ne legyen nagy erőfeszítés, mert ha egyedül kell valamit megcsinálnom, 5 perc se kell és elveszítem a motivációt, kitartást, önbizalmat. Barátokra meg mint mondtam, nem igazán számíthatok. Kevés ember tud az aggodalmaimról, de a lelkizések nem igazán segítenek. Talán ha egy fiúval történnének jobb lenne, de ezt is csak elképzelni tudom. :)
Előre is köszönöm a válaszát!
Egy aggódó felnőtt kamaszlány.
Szakértőnk válasza a nyitás érzelmek felé kérdésre
Kedves Levélíró!
Az, hogy amíg otthon laktál, nem tudtak megjelenni az igényeid, háttérbe szorultak, könnyen elképzelhető, hogy kedvezett egy olyan védekezési mechanizmus megjelenésének, mely azt eredményezte, hogy te magad se engedd közel magadhoz az érzéseidet, igényeidet. Hiszed úgysem kaphattak teret és csak csalódáshoz vezettek volna. Ezzel párhuzamosan, ahogy belül nőttek az igényeid, vágyaid, érzelmi szükségleteid, fel is erősödhettek annyira, hogy nehezebben megvalósíthatókká váljanak és ha felbukkan egy lehetőség, minél hamarabb ki akarjanak elégülni. Most, hogy felnőttél sokkal több lehetőséged van! Próbálj kicsit tudatosabban figyelni az érzéseidre és arra, hogy kiderítsd egy-egy dologról vagy fiúról, tetszik-e, jó érzések kapcsolódnak-e hozzá. Mondd el a véleményedet, próbálj ki dolgokat, melyekről azt gondolod, örömet adhatnak és ismerkedj bátran! Lehet, hogy elsőre nem jön a nagy érzés, de az nem jelenti azt, hogy nem alakulhat ki. Lehet, hogy csak még nem ismered, nem tudod, milyen vele lenni a valóságban. Az álmodozás gyakran tényleg más, mint a valóság. Például arra gondolok, hogy ha valakivel jól érzed magad, engedd, hogy megpusziljon, hogy meglásd, jól esik-e az a puszi. Ha nem tudod, milyen érzés és abból indulsz ki, amilyen a vágyaidban a nagy szerelem, könnyen azt mondhatod, hogy esély sincs rá, hogy a közelébe jusson.
Minden jót!
