Elmondhatom a barátnőmnek?

Az egész úgy február körül kezdődött. Nagyon magam alatt voltam, legfőbbképpen a szüleim válása miatt. Ez kb. 6 éve történt, de eddig nem is igazán foglalkoztatott a dolog. Aztán pár éve anyukámnak lett egy barátja, aki az óta itt lakik nálunk. A gond az, hogy ezt a férfit már egészen kiskorom óta ismerem a családjával együtt, és nagyon fura más szerepben látni, mint eddig. Utálom ezt az embert. Utálom. Próbáltam szeretni, de nem ment, aztán csak egy kicsit kedvelni, de az sem működött. Most ott tartok, hogy eltűröm, mert nem tudok mást tenni. Apukám egy közeli városban lakik, és sokszor csak 2-3 hetente találkozom vele. Ez alatt az idő alatt még telefonon sem beszélünk. Borzasztóan hiányzik az apukám. Ha valaki a szüleimről kérdez, gombóc nő a torkomban és könnyezni kezd a szemem. Nagyon sokszor sírom magam álomba. Senki sem tud erről. A másik ok, ami miatt magam alatt voltam, hogy szeptemberben másik suliba mentem, ahol lettek barátaim, de a legjobb barátnőmmel nagyon eltávolodtunk egymástól (aki az előző sulimban maradt). Szóval nem volt kivel beszélnem és… egyik reggel amikor már anyukám elment dolgozni fogtam egy kést és megvágtam a karom. Nem a csuklómon, nem is a belső részén a karomnak, hanem a másik oldalon. Alig látszott, de fájt. Másnap reggel egy pengével vágtam meg kétszer, V alakban a karom, ugyanott, mint előző nap. Azt akartam, hogy valaki vegye észre, mégis takartam a pulcsimmal. Majd egyik órán felhúztam a pulcsim és megmutattam a padtársamnak. Azt mondtam, hogy beleestem egy bokorba és megvágták a tüskék. nem tudom, miért pont ezt mondtam. Nem kérdezett semmit, szerintem nem is érdekelte. Eltelt pár hónap és hirtelen már május volt. Rosszabbul voltam, mint valaha. Megvágtam a lábujjam, mert most nem akartam, hogy észrevegye a barátnőm, ahol este ott aludtam. Többen voltunk, és valahogy feljött az önbántalmazás téma. Egyikük megkérdezte, hogy vajon miért bántják az emberek magukat. Azt mondtam azért, hogy észrevegye a többi ember, hogy segítségre szorulnak, mert egyedül nem tudnak megbirkózni a problémájukkal. Emlékszem, egyikük azt mondta viccesen, hogy „A kis tapasztalt.” Elkezdtem győzködni őket, hogy soha, de soha ne bántsák magukat. Nem akartam, hogy olyan rosszul érezzék magukat, mint én. Este, amikor már mindenki aludt, elkezdtem sírni. Nagyon fájt, hogy senki sem vette észre, hogy szenvedek. Ezután pár héttel megvágtam a csípőm, és nagyon örültem neki, hogy nem igazán látszott a vágás. Akkor megígértem, hogy soha többé nem vágom meg magam. Többé-kevésbé sikerült megtartanom a szavam és az egykori legjobb barátnőmmel is újra jóban vagyunk. El szeretném neki mondani ezt az egészet, de ahányszor próbáltam, nem mertem. Félek a reakciójától. Elmondjam egyáltalán neki? Jobban vagyok, mint pár hónappal ezelőtt, de még mindig úgy érzem, hogy a szüleim nem sokára újra együtt lesznek és apukám itt fog lakni velünk. Ön az első, akinek elmeséltem a történteket.
Egy 14 éves lány, akinek nagyon nagy szüksége lenne néhány barátra