Identitáskrízis?
2014.11.22.
Tisztelt Doktornő/Doktor Úr!
Bár életkorom szerint már nem vagyok kamasz, egy olyan kérdéssel fordulnék Önhöz, ami elsősorban kamaszokat érint, és aminek szeretnék a végére járni és azt megoldani. Arról van szó, hogy mióta kikerültem a középiskolából, nem találom a helyem, nem tudom eldönteni, hogy mit tanuljak, két egyetemi szakba kezdtem már bele és immár a másodikat akarom abbahagyni.
Kamaszként, azt hiszem, nem alakítottam ki szilárd identitást. Gyerekkori sérelmek miatt a kortársaimtól elzárkóztam, a barátaim előtt megjátszottam magam, nem bíztam senkire a titkaimat és a szüleimmel, illetve alkalomadtán szakemberekkel beszéltem meg minden problémámat. Volt egy felületes "iskolai énem", aminek fenntartása rengeteg energiámba került, és volt egy szorongó, tanácstalan, de igazi énem, amit csak idősebb tanácsadók előtt tártam fel. A kamaszkor nagy részét otthon töltöttem és semmi izgalmasat nem csináltam. Már akkor is éreztem, hogy ez borzasztó rossz, de egyszerűen nem tudtam kitörni belőle a kisebbrendűségi érzés és a rossz emlékek miatt. Bár mindig a legjobb tanulók között voltam, gimnázium végére fokozatosan elvesztettem a lendületemet és az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy nem vállalok el olyan dolgokat, amikre a képességeim alapján kimondottan alkalmas lettem volna. Megpróbáltam egy külföldi egyetemet, ám valahogy nem tudtam azonosulni vele, nem igazán éreztem, "mit keresek ott", végül depresszió miatt haza kellett jönnöm. Azonban itthon se tudtam, pontosan merre menjek tovább, míg végül egy olyan szakot választottam, ami könnyű és sok területet lefed, de második évben rájöttem, hogy abszolút nem nekem való.
Mostanában bukkantam rá Erikson és Marcia elméleteire az identitás kialakításáról, és teljesen megdöbbentem, amikor szinte szó szerint leírtak engem, mint olyan kamaszt, aki nem képes összeegyeztetni az identitását a környezetével, így szerepkonfúzióba kerül és képtelen eldönteni, mit akar. Kicsit belemélyedve a témába megtudtam azt is, hogy ez különösen jellemző sokoldalúan tehetséges fiatalokra, akik szorongani kezdenek abbéli félelmükben, hogy rossz döntést hoznak, s ezért döntésképtelenek lesznek, aminek gyakran az az eredménye, hogy, például, olyan egyetemi szakot választanak, ami könnyen teljesíthető, vagy egyéb szempontból praktikus, esetleg mások példáját követik. Én ugyanarra mentem, mint anno a nővérem és évek óta tanácsért szaladgálok mindenkihez, tehát az én esetem ennek tankönyvi példája. Ráadásul rengeteg olyan dolog van, amit mindig is kipróbáltam volna és illett volna hozzám, de mindig azt mondtam, hogy egyedül nem akarom csinálni. Most értettem csak meg, hogy ahhoz, hogy az identitásom részévé tegyem ezeket, kellett volna a közösségi élmény, mint ahogy a külföldre járáshoz is ez kellett volna, amely projektbe szintén osztálytársak hatására kezdtem bele, akiktől azonban később eltávolodtam. Azt is megtudtam, hogy aki szerepkonfúzióban szenved, az nem igazán képes az intimitásra, ami szintén jellemez engem.
Úgy érzem, hogy most már minden eddiginél világosabban látom a határozatlanságom okát, ennek ellenére még most sem tudom pontosan, hogy hogy kellene megoldanom. Szeretnék leválni a szüleimről és megváltoztatni az identitásomat barátok segítségével, de nem tudom, hogy ennek az használ-e jobban, ha itthon maradok és kipróbálom magam sok mindenben, vagy ha visszamegyek külföldre, így külön költözök, önállósodom, és ahol azt tanulom végre, amit szeretnék, belefektetve abba minden energiámat. Itthon jobban érzem magam és a nagyobb szabadidő miatt úgy érzem, több lehetőségem van, ám már nem vagyok benne biztos, hogy megéri a kényelmet választani. Egyben biztos vagyok: szeretnék egy csapat, egy összetartó közösség része lenni és emellett azzal foglalkozni, amit szeretek. De vajon melyik törekvés a fontosabb jelenleg? Nem lenne egyszerre túl nagy lépés a külön költözés? A kapcsolatok, társas élmények zökkentenének ki a depresszióból vagy a szüleimről való leválás és tanulmányi sikerek? Mi a kiút a szerepkonfúzióból?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy 22 éves fiú
Bár életkorom szerint már nem vagyok kamasz, egy olyan kérdéssel fordulnék Önhöz, ami elsősorban kamaszokat érint, és aminek szeretnék a végére járni és azt megoldani. Arról van szó, hogy mióta kikerültem a középiskolából, nem találom a helyem, nem tudom eldönteni, hogy mit tanuljak, két egyetemi szakba kezdtem már bele és immár a másodikat akarom abbahagyni.
Kamaszként, azt hiszem, nem alakítottam ki szilárd identitást. Gyerekkori sérelmek miatt a kortársaimtól elzárkóztam, a barátaim előtt megjátszottam magam, nem bíztam senkire a titkaimat és a szüleimmel, illetve alkalomadtán szakemberekkel beszéltem meg minden problémámat. Volt egy felületes "iskolai énem", aminek fenntartása rengeteg energiámba került, és volt egy szorongó, tanácstalan, de igazi énem, amit csak idősebb tanácsadók előtt tártam fel. A kamaszkor nagy részét otthon töltöttem és semmi izgalmasat nem csináltam. Már akkor is éreztem, hogy ez borzasztó rossz, de egyszerűen nem tudtam kitörni belőle a kisebbrendűségi érzés és a rossz emlékek miatt. Bár mindig a legjobb tanulók között voltam, gimnázium végére fokozatosan elvesztettem a lendületemet és az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy nem vállalok el olyan dolgokat, amikre a képességeim alapján kimondottan alkalmas lettem volna. Megpróbáltam egy külföldi egyetemet, ám valahogy nem tudtam azonosulni vele, nem igazán éreztem, "mit keresek ott", végül depresszió miatt haza kellett jönnöm. Azonban itthon se tudtam, pontosan merre menjek tovább, míg végül egy olyan szakot választottam, ami könnyű és sok területet lefed, de második évben rájöttem, hogy abszolút nem nekem való.
Mostanában bukkantam rá Erikson és Marcia elméleteire az identitás kialakításáról, és teljesen megdöbbentem, amikor szinte szó szerint leírtak engem, mint olyan kamaszt, aki nem képes összeegyeztetni az identitását a környezetével, így szerepkonfúzióba kerül és képtelen eldönteni, mit akar. Kicsit belemélyedve a témába megtudtam azt is, hogy ez különösen jellemző sokoldalúan tehetséges fiatalokra, akik szorongani kezdenek abbéli félelmükben, hogy rossz döntést hoznak, s ezért döntésképtelenek lesznek, aminek gyakran az az eredménye, hogy, például, olyan egyetemi szakot választanak, ami könnyen teljesíthető, vagy egyéb szempontból praktikus, esetleg mások példáját követik. Én ugyanarra mentem, mint anno a nővérem és évek óta tanácsért szaladgálok mindenkihez, tehát az én esetem ennek tankönyvi példája. Ráadásul rengeteg olyan dolog van, amit mindig is kipróbáltam volna és illett volna hozzám, de mindig azt mondtam, hogy egyedül nem akarom csinálni. Most értettem csak meg, hogy ahhoz, hogy az identitásom részévé tegyem ezeket, kellett volna a közösségi élmény, mint ahogy a külföldre járáshoz is ez kellett volna, amely projektbe szintén osztálytársak hatására kezdtem bele, akiktől azonban később eltávolodtam. Azt is megtudtam, hogy aki szerepkonfúzióban szenved, az nem igazán képes az intimitásra, ami szintén jellemez engem.
Úgy érzem, hogy most már minden eddiginél világosabban látom a határozatlanságom okát, ennek ellenére még most sem tudom pontosan, hogy hogy kellene megoldanom. Szeretnék leválni a szüleimről és megváltoztatni az identitásomat barátok segítségével, de nem tudom, hogy ennek az használ-e jobban, ha itthon maradok és kipróbálom magam sok mindenben, vagy ha visszamegyek külföldre, így külön költözök, önállósodom, és ahol azt tanulom végre, amit szeretnék, belefektetve abba minden energiámat. Itthon jobban érzem magam és a nagyobb szabadidő miatt úgy érzem, több lehetőségem van, ám már nem vagyok benne biztos, hogy megéri a kényelmet választani. Egyben biztos vagyok: szeretnék egy csapat, egy összetartó közösség része lenni és emellett azzal foglalkozni, amit szeretek. De vajon melyik törekvés a fontosabb jelenleg? Nem lenne egyszerre túl nagy lépés a külön költözés? A kapcsolatok, társas élmények zökkentenének ki a depresszióból vagy a szüleimről való leválás és tanulmányi sikerek? Mi a kiút a szerepkonfúzióból?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy 22 éves fiú
Szakértőnk válasza a Identitáskrízis? kérdésre
Kedves 22 éves fiú!
Abban tökéletesen igaza van, hogy az eriksoni elmélet nyomán a 22 éves kor nem tartozik a szűk értelemben vett serülőkorhoz. Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe vennie, hogy az elmúlt évtizedekben számos tényező hatására- ilyen pl. a tanulási idő meghosszabodása- alaposan kitolódik a serdülőkori feladatok megoldásának ideje. Tehát az a benyomásom, hogy jó helyen tapogat, higgye el számos kortársa forgat hasonló kétségeket a fejében! Fontos lehet kipróbálni magát személyreszabott kihívást jelentő feladatokban. Azt hiszem, hogy egy önismereti csoportban ilyen erős változtatás iránti igénnyel jól tudna fejlődni, sok megerősítést kaphatna.
