Elérhetem az álmaimat?
2015.02.05.
Kedves Szakértő!
Elköltöztem otthonról.
Nagyon rosszul éreztem magam, apukám egy életem át bántalmazott, és szexuálisan abúzált. Elnézést, ha itt a gyerekek miatt nem lehet ilyesmit leírni. Nyugodtan korrigálhatják a levelemet, de fontosnak éreztem ezt is leírni, mert közrejátszik abban, ahogyan most érzem magam.
A családom miatt semmilyen szociális kapcsolatom nem volt szinte a külvilággal, mindig számon voltam kérve.
Sok nehézség van mögöttem, öngyilkossági kísérletek, falcolás, nyugtatófüggőségek, pszichiátria, bukások, kudarcok... Aztán hirtelen gondoltam egyet, és leléptem.
Most külföldön vagyok, teljesen egyedül. Karácsonykor voltam otthon látogatóban, és meglepetésemre olyasmi történt, ami eddig soha: apukám nem ütött meg, de még közeledni se közeledett hozzám. Talán észrevette bennem a felnőttet, és a személyiségem is megváltozott, határozott vagyok. Összeomlottam, és vágyakozni kezdtem utána. Nagyon nehezek számomra ezek a napok, mert egészségtelen és természetellenes vágyak kötnek apámhoz. És nem tudok ezekkel mit kezdeni. Anyukám szerint is megváltozott apukám, mióta betöltötte az 50. életévét. Hirtelen töprengős lett, és anyukám szerint sokat nézegeti a gyerekkori fényképeinket, és úgy beszél rólunk, úgy hív minket, mint amikor kislányok voltunk(puckos, csimbike, cukika, stb.). Nem nekünk mondja, csak anyukámnak nosztalgiázik. Ez a változókor jele?
Otthon sikertelen ember voltam, nehezen tanultam, és semmit sem értem el. Itt 9 hónap alatt annyit fejlődtem, mint soha életemben. Orvosi egyetemre készülök, és egy harmadik idegen nyelvet szeretnék szintén anyanyelvi szintre hozni a másik kettő mellé. Néha magamra se ismerek, hogy honnan jöttem, és szerintem ez identitászavart okoz bennem.
Nem tudom elfogadni, hogy sikeres legyek, nem tudom magam átadni az örömnek, a boldogságnak, mert önmagam se hiszem el, hogy ennyi mindent elértem önerőből. Mindig lúzernek és ribancnak éreztem magam, most meg mindenki úgy tekint rám, mint egy intelligens, attraktív, vonzó nőre, akire virágzó karrier vár még akkoris, ha családcentrikus maradnék. Legalábbis ezt mondogatják rólam, de nehéz elhinnem. Jó úton haladok, reálissá váltak az álmaim, és amiért ez olyan hihetetlen, hogy itt tartok, megtorpanok úton-útfélen. Olykor még az is megfordul a fejemben, hogy talán csak álmodom az egészet. Nem igazán hiszem el, hogy én lennék a rút kiskacsa, akiből a mese végén hattyú lesz. Én inkább a gyufaárus kislánnyal tudtam kiskoromban azonosulni...
Normálisak ezek a gondolatok? Hogyan lehet, hogy az életben olyan erős és határozott vagyok, miközben mélyen a lelkemben még mindig labilisnak és törékenynek érzem magam? Létrehozhatom magamnak az oly régen megálmodott családot, baráti kört, karriert és biztonságos otthont? Sok ember szeret, nekem mégis nehezemre esik barátságokat kialakítanom, és amiatt is aggódom, hogy nem volt még párkapcsolatom, csak futó szexkalandok, amikkel felhagytam, mert már a testi élvezet se volt meg, úgy éreztem magam, mint egy darab fa... Élettelennek.
Van számomra hely abban a világban, amit én képzeltem el magamnak? Azt hiszem, csak megerősítést várok, hogy mindent jól csináltam, és jó úton haladok.
Hálásan köszönöm a válaszukat,
egy bizonytalan lány
Elköltöztem otthonról.
Nagyon rosszul éreztem magam, apukám egy életem át bántalmazott, és szexuálisan abúzált. Elnézést, ha itt a gyerekek miatt nem lehet ilyesmit leírni. Nyugodtan korrigálhatják a levelemet, de fontosnak éreztem ezt is leírni, mert közrejátszik abban, ahogyan most érzem magam.
A családom miatt semmilyen szociális kapcsolatom nem volt szinte a külvilággal, mindig számon voltam kérve.
Sok nehézség van mögöttem, öngyilkossági kísérletek, falcolás, nyugtatófüggőségek, pszichiátria, bukások, kudarcok... Aztán hirtelen gondoltam egyet, és leléptem.
Most külföldön vagyok, teljesen egyedül. Karácsonykor voltam otthon látogatóban, és meglepetésemre olyasmi történt, ami eddig soha: apukám nem ütött meg, de még közeledni se közeledett hozzám. Talán észrevette bennem a felnőttet, és a személyiségem is megváltozott, határozott vagyok. Összeomlottam, és vágyakozni kezdtem utána. Nagyon nehezek számomra ezek a napok, mert egészségtelen és természetellenes vágyak kötnek apámhoz. És nem tudok ezekkel mit kezdeni. Anyukám szerint is megváltozott apukám, mióta betöltötte az 50. életévét. Hirtelen töprengős lett, és anyukám szerint sokat nézegeti a gyerekkori fényképeinket, és úgy beszél rólunk, úgy hív minket, mint amikor kislányok voltunk(puckos, csimbike, cukika, stb.). Nem nekünk mondja, csak anyukámnak nosztalgiázik. Ez a változókor jele?
Otthon sikertelen ember voltam, nehezen tanultam, és semmit sem értem el. Itt 9 hónap alatt annyit fejlődtem, mint soha életemben. Orvosi egyetemre készülök, és egy harmadik idegen nyelvet szeretnék szintén anyanyelvi szintre hozni a másik kettő mellé. Néha magamra se ismerek, hogy honnan jöttem, és szerintem ez identitászavart okoz bennem.
Nem tudom elfogadni, hogy sikeres legyek, nem tudom magam átadni az örömnek, a boldogságnak, mert önmagam se hiszem el, hogy ennyi mindent elértem önerőből. Mindig lúzernek és ribancnak éreztem magam, most meg mindenki úgy tekint rám, mint egy intelligens, attraktív, vonzó nőre, akire virágzó karrier vár még akkoris, ha családcentrikus maradnék. Legalábbis ezt mondogatják rólam, de nehéz elhinnem. Jó úton haladok, reálissá váltak az álmaim, és amiért ez olyan hihetetlen, hogy itt tartok, megtorpanok úton-útfélen. Olykor még az is megfordul a fejemben, hogy talán csak álmodom az egészet. Nem igazán hiszem el, hogy én lennék a rút kiskacsa, akiből a mese végén hattyú lesz. Én inkább a gyufaárus kislánnyal tudtam kiskoromban azonosulni...
Normálisak ezek a gondolatok? Hogyan lehet, hogy az életben olyan erős és határozott vagyok, miközben mélyen a lelkemben még mindig labilisnak és törékenynek érzem magam? Létrehozhatom magamnak az oly régen megálmodott családot, baráti kört, karriert és biztonságos otthont? Sok ember szeret, nekem mégis nehezemre esik barátságokat kialakítanom, és amiatt is aggódom, hogy nem volt még párkapcsolatom, csak futó szexkalandok, amikkel felhagytam, mert már a testi élvezet se volt meg, úgy éreztem magam, mint egy darab fa... Élettelennek.
Van számomra hely abban a világban, amit én képzeltem el magamnak? Azt hiszem, csak megerősítést várok, hogy mindent jól csináltam, és jó úton haladok.
Hálásan köszönöm a válaszukat,
egy bizonytalan lány
Szakértőnk válasza a Elérhetem az álmaimat? kérdésre
Kedves "Bizonytalan lány",
amennyiben "csak megerősítést" vár, azt mélységes tisztelettel megadom!!!
A leveléből kiderül, hogy volt része pszichés támogatásban, most az az érzésem, hogy ebben a helyzetben sokat tudna segíteni egy pszichológus, aki az álmai megvalósítása felé vezető úton vádorbotként szolgálhat, és segít a helyükre kerülni a felmerülő kétségeket!
Szurkolok, hogy sikerüljön, azt hiszem sok lelki erőt gyűjtött élete során!
