Hogyan felejthetném el a szerelmet?
2015.02.28.
Kedves Szakértő!
Egy számomra furcsa és összetett kérdéssel fordulok Önhöz. Elég hosszadalmas az ügy, de régóta nem tudok mit kezdeni a dologgal.
Mint ahogy a kérdés címében is olvasható, a szerelmet nem megkapni, hanem elfelejteni szeretném. Remélem nem baj, ha az egészet a kezdet kezdetétől mesélem el.
Már kicsi koromban is szerelmes akartam lenni, persze ez bután hangzik, hiszen egy kisgyerek honnan is tudhatná mi az, de mit lehet tenni: a romantikus filmekben, a Disney meséktől kezdve, a hercegemet vártam. Számos helyen olvastam, filmekben láttam, és hiszek is benne, hogy a szerelem, mármint az igazi, amely nem egy "elüssem az időt" kapcsolat, akkor érkezik meg, amikor a legkevésbé számítok rá. De. Minden helyzetben, bárhová is készülök menni, az első gondolatom az, hogy vajon megtalálom-e ott az igazit. De ez tudom, hogy nem így működik, mint korábban írtam, és amint megfogalmazódik bennem a kérdés, olyan mérges vagyok magamra. De egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Folyton a szerelmet keresem, minden társaságban azt a fiút kutatom, aki a jövendőbelim lehetne.
És mégis miért nem történik semmi? Nem mondom magam félősnek, mert igenis tudok beszélgetni fiúkkal, de vannak olyan egyedek, akikre úgy tekintek, mintha nem is csak egy egyszerű srác lenne, és egyszeriben tiszta mulya leszek, Nem tudom kezelni a helyzetet. Egyébként ez az érzés olyan kb., mint amikor a kisgyerekek közelében vagyok. Egyedül az unokaöcsémet tudom "kezelni", őt nagyon szeretem, de a többi kisgyerek mellett állok mint egy kavics.
Tehát, volt már két barátom, az egyik, amikor 11 éves voltam (most 17 vagyok), de ott nem történt más, mint megfogtuk egymás kezét az utcán. Aztán volt egy srác amikor 12 voltam, de az kb. egy hétig tartott. A fiú csókolózni is akart, de teljesen bepánikoltam és dobtam.
Aztán tetszett több fiú, próbáltam barátkozni, flörtölgetni, de végül mindig azzal zárult, hogy haverként tekintettek rám. Ez is szörnyen fájt egyébként. Aztán az idő elteltével bátrabb is lettem és nőiesebb (kb 15-16 éves koromtól fogva), és a flörtölés már könnyebben ment, már nőként tekintettek rám, de így sem sikerül sose továbbjutni a "csetelésnél". Sose hívtak még randizni, sosem csókolóztam. Bezzeg a többiek már így vagy úgy keveredtek forró helyzetekbe, de én nem voltam elég bevállalós sosem, hogy egy könnyű kapcsolatba belemenjek. (a legdurvább az osztálytábori üvegezések alkalmával elcsattanó szájra puszik voltak - fiúkkal, lányokkal).
És idén nagyon megtetszett az egyik osztálytársam. Senkinek nem mondtam el, csak vele próbáltam szorosabb kapcsolatba kerülni, ugyanis az a tapasztalatom, hogy ha elmondom valakinek, akkor sohasem jön össze a dolog. De a barátnőm rájött, aki elmondta a srác legjobb barátjának, és ő sem tudta tartani a száját, így a kiszemelt is megtudta. Róla azt kell tudni, hogy szintén 17 éves, és nem volt még senkije, nem is csókolózott, csak úgy mint én. És nem akarok gonosz lenni, de teljesen szerencsétlen és félős is. És ez azért rossz, mert én sem vagyok valami vezető típus. Arcrapuszival köszöntjük egymást, mint a barátnőimmel, és sokat beszélgettünk, de csak cseten, mert személyesen nagyon nehezen nyílik meg. És tényleg nagyon jóban lettünk, csak nagyon elbizonytalanított, néha adott jeleket, néha magasról tett rám, de úgy éreztem hogy tetszem neki. Aztán egy hónappal ezelőtt kérdőre vontam. Feltettem a kérdést, hogy most mi is van velünk, mert kicsit össze vagyok zavarodva. Bevallom teljesen leizzadtam, és egy napon keresztül szedtem össze a bátorságomat. :) Azt mondta szeretné, és bejövök neki, de a problémája az, hogy osztálytársak vagyunk. Kérdeztem, hogy ez akkora akadály, hogy nem is akarja? Azt mondta, hogy nem, de azóta egyáltalán nem keresett, pedig direkt mondtam, hogy nyugodtan kereshet, mert jó érzés, ha látom, hogy ő is érdeklődik.
Mára pedig elhidegültünk egymástól. Maradt a reggeli-délutáni puszi, de néha azt sem ad, olyankor megszakad a szívem, persze próbálok erős lenni. Már elhatároztam, hogy nem érdekel többé, és sikerül is, mosolygok, nevetek, jól érzem magam, őszintén. De amikor elmegy délután köszönés nélkül, rádöbbenek, hogy ő még jobban tesz a fejemre, mint amennyire én próbálok az övére. Ha én nem keresem, ő nem is próbálkozik.
És most telt be a pohár. Nem érdekel többé ez az egész, csak egyszerűen hagyjuk. Vegyenek fel az egyetemre, kapjam meg az új szemüvegkeretemet, de ezt nem akarom. De mégis hogyan érhetném el a "szerelem" nélküli életet, ha kiskorom óta, minden egyes nap ezen jár az eszem. Egy fél napig sikerül elterelni a figyelemet, de aztán lefekszem aludni, vagy elugrom a közeli kisboltba, és hopp. Máris eszembe jut. Miért nem tudok úgy élni, mint a többiek? Miért nem tudok emberi nyelven kommunikálni a kiszemelt hímneműekkel? Bármennyire is próbálok másra koncentrálni, pl. tanulás, sport, zenélés, egyszerűen bármilyen új helyre megyek, csettintésre eszembe jut az egész "szerelmet akarok" dolog.
Remélem nem volt túl zavaros a történetem, és sikerül valami jót kihozni a problémából.
Izgalommal és köszönettel várom válaszát!
Egy számomra furcsa és összetett kérdéssel fordulok Önhöz. Elég hosszadalmas az ügy, de régóta nem tudok mit kezdeni a dologgal.
Mint ahogy a kérdés címében is olvasható, a szerelmet nem megkapni, hanem elfelejteni szeretném. Remélem nem baj, ha az egészet a kezdet kezdetétől mesélem el.
Már kicsi koromban is szerelmes akartam lenni, persze ez bután hangzik, hiszen egy kisgyerek honnan is tudhatná mi az, de mit lehet tenni: a romantikus filmekben, a Disney meséktől kezdve, a hercegemet vártam. Számos helyen olvastam, filmekben láttam, és hiszek is benne, hogy a szerelem, mármint az igazi, amely nem egy "elüssem az időt" kapcsolat, akkor érkezik meg, amikor a legkevésbé számítok rá. De. Minden helyzetben, bárhová is készülök menni, az első gondolatom az, hogy vajon megtalálom-e ott az igazit. De ez tudom, hogy nem így működik, mint korábban írtam, és amint megfogalmazódik bennem a kérdés, olyan mérges vagyok magamra. De egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Folyton a szerelmet keresem, minden társaságban azt a fiút kutatom, aki a jövendőbelim lehetne.
És mégis miért nem történik semmi? Nem mondom magam félősnek, mert igenis tudok beszélgetni fiúkkal, de vannak olyan egyedek, akikre úgy tekintek, mintha nem is csak egy egyszerű srác lenne, és egyszeriben tiszta mulya leszek, Nem tudom kezelni a helyzetet. Egyébként ez az érzés olyan kb., mint amikor a kisgyerekek közelében vagyok. Egyedül az unokaöcsémet tudom "kezelni", őt nagyon szeretem, de a többi kisgyerek mellett állok mint egy kavics.
Tehát, volt már két barátom, az egyik, amikor 11 éves voltam (most 17 vagyok), de ott nem történt más, mint megfogtuk egymás kezét az utcán. Aztán volt egy srác amikor 12 voltam, de az kb. egy hétig tartott. A fiú csókolózni is akart, de teljesen bepánikoltam és dobtam.
Aztán tetszett több fiú, próbáltam barátkozni, flörtölgetni, de végül mindig azzal zárult, hogy haverként tekintettek rám. Ez is szörnyen fájt egyébként. Aztán az idő elteltével bátrabb is lettem és nőiesebb (kb 15-16 éves koromtól fogva), és a flörtölés már könnyebben ment, már nőként tekintettek rám, de így sem sikerül sose továbbjutni a "csetelésnél". Sose hívtak még randizni, sosem csókolóztam. Bezzeg a többiek már így vagy úgy keveredtek forró helyzetekbe, de én nem voltam elég bevállalós sosem, hogy egy könnyű kapcsolatba belemenjek. (a legdurvább az osztálytábori üvegezések alkalmával elcsattanó szájra puszik voltak - fiúkkal, lányokkal).
És idén nagyon megtetszett az egyik osztálytársam. Senkinek nem mondtam el, csak vele próbáltam szorosabb kapcsolatba kerülni, ugyanis az a tapasztalatom, hogy ha elmondom valakinek, akkor sohasem jön össze a dolog. De a barátnőm rájött, aki elmondta a srác legjobb barátjának, és ő sem tudta tartani a száját, így a kiszemelt is megtudta. Róla azt kell tudni, hogy szintén 17 éves, és nem volt még senkije, nem is csókolózott, csak úgy mint én. És nem akarok gonosz lenni, de teljesen szerencsétlen és félős is. És ez azért rossz, mert én sem vagyok valami vezető típus. Arcrapuszival köszöntjük egymást, mint a barátnőimmel, és sokat beszélgettünk, de csak cseten, mert személyesen nagyon nehezen nyílik meg. És tényleg nagyon jóban lettünk, csak nagyon elbizonytalanított, néha adott jeleket, néha magasról tett rám, de úgy éreztem hogy tetszem neki. Aztán egy hónappal ezelőtt kérdőre vontam. Feltettem a kérdést, hogy most mi is van velünk, mert kicsit össze vagyok zavarodva. Bevallom teljesen leizzadtam, és egy napon keresztül szedtem össze a bátorságomat. :) Azt mondta szeretné, és bejövök neki, de a problémája az, hogy osztálytársak vagyunk. Kérdeztem, hogy ez akkora akadály, hogy nem is akarja? Azt mondta, hogy nem, de azóta egyáltalán nem keresett, pedig direkt mondtam, hogy nyugodtan kereshet, mert jó érzés, ha látom, hogy ő is érdeklődik.
Mára pedig elhidegültünk egymástól. Maradt a reggeli-délutáni puszi, de néha azt sem ad, olyankor megszakad a szívem, persze próbálok erős lenni. Már elhatároztam, hogy nem érdekel többé, és sikerül is, mosolygok, nevetek, jól érzem magam, őszintén. De amikor elmegy délután köszönés nélkül, rádöbbenek, hogy ő még jobban tesz a fejemre, mint amennyire én próbálok az övére. Ha én nem keresem, ő nem is próbálkozik.
És most telt be a pohár. Nem érdekel többé ez az egész, csak egyszerűen hagyjuk. Vegyenek fel az egyetemre, kapjam meg az új szemüvegkeretemet, de ezt nem akarom. De mégis hogyan érhetném el a "szerelem" nélküli életet, ha kiskorom óta, minden egyes nap ezen jár az eszem. Egy fél napig sikerül elterelni a figyelemet, de aztán lefekszem aludni, vagy elugrom a közeli kisboltba, és hopp. Máris eszembe jut. Miért nem tudok úgy élni, mint a többiek? Miért nem tudok emberi nyelven kommunikálni a kiszemelt hímneműekkel? Bármennyire is próbálok másra koncentrálni, pl. tanulás, sport, zenélés, egyszerűen bármilyen új helyre megyek, csettintésre eszembe jut az egész "szerelmet akarok" dolog.
Remélem nem volt túl zavaros a történetem, és sikerül valami jót kihozni a problémából.
Izgalommal és köszönettel várom válaszát!
Szakértőnk válasza a Hogyan felejthetném el a szerelmet? kérdésre
Kedves Kérdező!
Nem hiszem, hogy a" szerelmet" kellene elefelejtened. Az normális dolog, hogy kapcsolatra vágyunk. Azonban a média hatására hajlamosak vagyunk irreális elvárásokat támasztani, minek következtében sosem lehetünk elégedettek azzal, amink van. Tehát véleményem szerint a szerelemről szóló elképzeléseidet lenne érdemes kissé átértékelni, reális / életszerű elvárásokat támasztani a kiszemelt hímneműekkel szemben és idővel szinte biztos, hogy találkozol egy olyan fiúval, akivel egymásra tudtok majd hangolódni (ez a fiú nem az volt ezek szerint sajnos).Kitartás még, és hidd el, meglesz az eredménye, ha nem zárkózol magadba.
