az év kérdése

Tisztelt doktornő! A segítségére van szükségem. Napok óta nyomaszt egy dolog, amitől jobban félek, mint az érettségitől. Tavaly kezdődött. Blogok olvasgatása közben az egyik oldalon az admin egy saját írást osztott meg leszbikus szállal és szexxel. Hiába nem akartam, elolvastam, mert kíváncsi voltam. Fel... felizgatott. Azelőtt eszembe sem jutott volna, hogy leszbi lennék, a fiúk tetszenek még most is, de ennél feltettem a nagy kérdést. Először teszteket töltöttem ki, hetero eredménnyel. Aztán cikkeket olvastam,és az egyik megnyugtatott,hogy ez ebben a korban természetes. Mármint az orientációs zavar. Aztán... azon vettem észre magam,hogy tetszenek a kerek formák... szerintem szép a női mell alakja vagy a fenék,mert kerek. Persze egyértelmű,hogy a nők szebbek a férfiaknál , és egy üveggömb,vagy görögdinnyének is szebb az alakja,mint egy kockának. De ezt elhessegettem,és konkrétan elfelejtődött. Hónapokig. A fiúk akkor még jobban is érdekeltek. De hogy miért jött elő az elmúlt héten újra... nem tudom. Csk azt,hogy előjött a kerek-forma mánia, a tesztelés- amiben még arra kérdésre is rávágtm a nemet,hogy jól esne egy szexi nő flörtölése. De mi van,ha ezzel csak tagadni akartam valamit? Ha tényleg leszbi vagyok? Szóval elkezdtem bámulni a nőket,képeket leszbikus párokról,hogy mit reagálok... Egy idő után akaratlanul is intimebb tájakra vetődött a tekintetem,de nem azon a könyves- ott felejtem -a tekintetem-mert hű de szexi módon. Akarva és mégis akaratlanul,olyanmint egy mánia.Lassan minden nőre félve nézek,mi van ha kiváltanak belőlem valamit? A dolog vonz és mégis taszít. Fiú melett képzelem el a jövőm,hat gyerekkel,meg kutyával... Teológiai pályára fogok lépni. A legdurvább,legnehezebb,legvisszataszítóbb az volt,hogy ami igazán a kétségbeesés szélére sodort... hogy szívesen megcsókoltam volna a két legjobb barátnőmet. Abban a pillanatban utáltam magam ezerszeresen és legszívesebben kirohantam volna az út közepére. Mi ütött belém? Ha ez fals riasztás akkor is... miért van ez? Szeptemberbn még egy másik ismerősömnek ujjongtam a helyes srácról a buszon, és sajnáltam, hogy nem ült mellém... Aztán ott volt egy-két kis láng, még most is tetszenek a fiúk. Videókat néztem,amiben a blogos leszbikus. Elvieg szerinte ezt az ember kell ,hogy kamaszkor elejétől fogva érezze,meg az előtt is vannak jelei,mert így születnek. De én nem éreztem. Jól meg vagyok a lányokkal,nem idegenkedem,nem kellemetlen. Nem érzem azt a "hű,de megdönteném,lehidalok milyen szexxxxxi..."érzést. Mégis egyre szimpatikusabb, de taszít, mert nem így képzelem el az ideális életet. A dolog kezd valami mániába átmenni. Mint amikor nem tudtam megtanulni egy táncot. A lépések nem mentek, de szó szerint mindig mindenhol próbálgattam,ahogy world szó kiejtését is, mert nehéz volt, anno amíg ki nem merültem. Aztán elengedtem a dolgot,és nem foglalkoztam velük. Nem mennék ki a pride-ra vagy lobogtatnám a szivárványos zászlót a melegjogokért. Egy barátnőm azért beszélt nekem a pasijáról,mert rohadt lelkes vagyok,ha pl. könyves pasikról kell áradozni. Annyira jó nézni,ahogy a filmekben a főhös megmenti a nőt és happy end. És hajlandó vagyok a szerelmünk lapjait milliószor megnézni,mert az az egyik legviiiiiiiiiiiiiloveyouryangosling film. Ja,és ez betegen fog hangzani: de amikor leszbi szexről olvastam a végéről hiányzott az egyesülés,mint a többi ifjúsági könyvbeli szeretkezésben. Sosem voltam még igazán szerelmes,de akarok és fiúba. De még senki nem udvarolt vagy mondta,hogy tetszem neki,ezért még az is megfordult a fejemben,hogy velem van baj,és nema fiúkhoz kéne kötődnöm. Félek. Mondtam ezt a nézegetős dolgot... nem ismerem a szerelmet, honnan ismerném a vonzódás jeleit? Mi van, ha ezt a bámulás mániát fiúkkal szemben tanúsitja a többi lány csak én nem? Mi van ha ez a normális,de én a lányokat bámultam. Fiúk közül csak néhány fog meg,még ha helyesek is. A filmekben nem kívánom azt,hogy xy nő menjen el a másik nővel az xy szexi pasi helyett. Szurkolok a párnak,hogy együtt legyen és örökre ők legyenek xy Mr. és Mrs. Nehéz. Félek. Magamban olyan könnyű azt mondani,hogy i love boys... de ha kimegyek,az olyan,mintha meggyilkolnának. Èn nem ezt akarom, mégsem marad abba, és valszeg egyrészről az én hibám, mert hiába akarom abbahagyni a tesztelést, valahogy nem sikerül. Én szerelmet akarok egy fiúval és ezerszer inkább fiúk,mint a matekházim megírása. Tudom,hogy nem ez vagyok,de akkor mért van? Összefoglalva a legnagyobb félelmem, hogy eddig ez nem volt, most mégis... és amitől nagyon félek, hogy nem tudok úgy megnézni egy nagyon jó sorozatot, amiben van egy leszbikus szál, hogy undorodnék, amikor a pár megcsókolja egymást. Nem ez lenne a természetes, ha hetero lennék? Egy részem határozottan emellett áll, a másik kételkedik. Ha ez tényleg természetes, mármint a nemi vonzódás zavara kamaszkorban, mások a környezetemben miért nem élik át? Egy csomó barátomnak van barátja, tartós kapcsolata. Nem mehetek oda hozzá: hogy hello, te is így vagy ezzel? Honnan tudják a pszichológusok, hogy ez természetes?