lelki terrorban élek - Mi lehet a kiút?
2010.02.11.
Kedves Doktornő!
Tudom, kissé erős a címben megfogalmazott dolog - legalábbis elsőre. Véleményem szerint joggal gondolom azt, hogy ez nem egy tipikus �tinédzserhiszti�.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy 16 éves vagyok, kitűnő tanuló, újabban a társasági életem is kezd beindulni (ez azért fejlemény, mert idáig nem nagyon volt ilyenem, a következő sztori miatt elsősorban) és ráadásul szerintem nem vagyok a klasszikus lázadó tini, aki mindennel ellenkezik, és nem látja be a hibáit.
A probléma gyökere nem új keletű, körülbelül 2000 óta tart a történet. Ekkor halt meg az anyai nagyapám. Anya nagyon �nagyon szerette nagypapámat. Nem sok emlékképem van abból az időszakból, amikor idegösszeroppanást kapott, talán az egyetlen az, mikor a nővér azt mondta, hogy nem mehetünk be hozzá apával és az öcsémmel, mert altatják. Rendesen kiborulhatott, de ahogy írtam is, nem sok emlékképem van róla.
A legegyszerűbbnek azt tartom, ha innentől vezetem végig a helyzetet, mert ha ki-kikapok egy-egy szálat, sosem végzem a leírásával, és nem akarom se a Doktornő, se az olvasók idejét rabolni sokáig.
Elég sokat foglalkozott velem anya kicsi koromtól kezdve, ami valószínűleg alapjául szolgált annak, hogy oviban és a suliban is nagyon hosszú ideig én voltam a �stréber� és a kis �különc�. Soha senki nem fogadott el igazán, és ez talán mostanra kezd kissé változni. Erre még rátetézett az a tény is, hogy anya sehová nem engedett el jóformán, se egyedül, se az osztálytársak szüleivel. Mondván, hogy tanulnom kell, holott erről szó sem volt.
Az iskola annyira nem is lett volna gond, sem az, hogy nem voltak barátaim, inkább az itthoni gondok azok, amik nagyrészt befolyásolják az életemet.
Mint említettem, anya idegösszeomlást kapott, ami után gyógyszert kapott, leszázalékolták. Érzelmileg, idegileg labilis lett. Az öcsém sem könnyítette meg a dolgát. Az okosok azt mondják, hogy azért ilyen /volt ilyen/, mert keveset foglalkozott vele anyu kicsi korában. A bölcsiben bömbölt egész nap, az oviban szétvert egy csoportszobát, orvostól orvosig hurcolták, nem büntették, mondván kicsi még hozzá, úgysem érti ő azt� Szerintem egy-két jól irányzott játékmegvonás vagy hasonlók jó irányba terelték volna, és nem dobtunk volna ki az ablakon súlyos pénzeket homeopátiás, pszichológiai és egyéb kezelésekre. Nagyon sok ideget nyelt anya a kisöcsémmel, ami szintén nem volt jó hatással az amúgyis gyenge idegrendszerére. A gyerek tanulni sem akart, hatalmas cirkuszok voltak, mikor leültette tanulni, és ha sikerült is beletuszkolni pár mondatot, rögtön hisztizni kezdett. Nincs egyébként baj a fejével, hálistennek jó géneket kaptunk agyi dolgokban az apai nagyapánktól, csak lusta mint a dög.
Úgy gondolom, hogy sokkal hamarabb érő típus vagyok, mint az átlag gyerekek. Épp ezért történhetett meg az is, hogy rossz �barátnőt� választottam 10 évesen magamnak, de hamar felismertem, hogy ez nekem nem lesz túl jó (14 év körüli lehetett, a nagyanyjánál lakott, mint utóbb kiderült a saját hazugságai miatt). Mint minden kiskamasz, szerettem én is ellentmondani a szüleimnek, hazudtam nekik a lányról sokáig. Anya egyébként ezt az elég gyakori veszekedéseinkkor úgy értékeli, hogy átmosta az agyamat, és miatta lettem ilyen �mocsok�. Szerintem csak pont akkor kezdtem el felnőtté válni, és nem sok hatást gyakorolt a későbbi életemre.
Nagyon sokat veszekszik velem, az esetek 90%-ában ok nélkül. Nem vagyok elég jó neki. Tudom, sokan tennék most fel a kérdést: �Hogy mondhatok ilyet egy szülőről?�. Úgy, ahogy leírtam. Szerinte nem tanulok eleget, nem használom ki a képességeimet (de ha egyszer az iskolában nem is elvárás�?), nem segítek, nem takarítok, nem gondoskodom a kutyámról, összességében egyébként sem csinálok semmit. Ha szóvá teszem, hogy ezt és ezt és ezt csináltam, akkor meg elbagatellizálja az eredményeimet. Pl. ha ötöst hozok haza, �poénból� megjegyzi, hogy miért nem csillagos; ha elmosogatok és utána még jó pár dologra kér még meg, és a sokadik után már megjegyzem, hogy néha az öcsém is felállhatna a gép mellől. Egész nap semmit nem kell tennie, már a tanulásért sem piszkálja anya), és tehetne valamit, akkor azt hozza fel, hogy ő ki SZOKOTT takarítani a szobájában (igen, kéthavonta egyszer, mikor rájön a rendmánia). Ha hétvégén el akarok menni bulizni a barátommal, akivel két hónapja együttvagyok, (mellesleg az iwiw-es levelezésemből tudta meg, hogy nem vagyok már szűz � ezt azért írom le, hogy kihangsúlyozzam mennyire bízhatok meg benne) mikor elmegyek, becsmérlő hangnemben jegyzi meg, hogy reméli, hogy nem fekszem le vele, és inni se merjek. Egyszer jöttem haza berúgva, nekem jó lecke volt, neki is, mégpedig arra, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy mennyire éretlen is vagyok � kérdem én, hány olyan tini van, aki hetente jár úgy haza, ahogy én azon a bizonyos estén? Mikor hazajövök, napokig megvetően bánik velem, szinte mintha nehezére esne velem tárgyalnia. A legszebb az egészben, hogy ezek után nekem van bűntudatom azért, hogy el akarok menni bárhová is. Sok másik szülőt megkérdezve erről a dologról azt tapasztaltam, hogy megrökönyödve kérdeztek vissza, hogy miért nem azt mondja egyszerűen, hogy vigyázzunk.
Sokszor órákig (mielőtt bárki azt hinné, eddig egyszer sem túloztam, most sincs erről szó) tud ordítozni velem, az első öt perc után már az életem összes addigi bűnét a fejemre olvassa, és sokszor kerül ellentmondásba önmagával, teljesen apró dolgokból kiindulva hatalmas botrányt tud kerekíteni az egészből. Nem volt még olyan veszekedés, amiből �győztesként� kerültem ki, mindig volt valamilyen visszavágása, vagdalkozása amivel �bizonyította�, hogy neki van igaza. Ha egyszer belelovalta magát, senki nem tántorítja el attól, hogy ő veszekedjen. Ha nem reagálok, még rosszabb. Ha reagálok, akkor is rossz, mert innen jön az üvöltözés. Általában véve is mindenre van válasza, olyan nincs, hogy neki ne legyen igaza. Ilyenkor mindig kiborulok, én is kiabálni kezdek, sírok, veszekszem, aztán belenyugszom, hogy megint én voltam a rossz. Mást nem tehetek.
Legújabban azt vette a fejébe, hogy anorexiás vagyok. Nem eszem, mint egy disznó, ezért már étkezési zavaraim vannak, és hogy ő majd elvisz orvoshoz. 62 kilóval látott már valaki is anorexiást? Ő egyébként mindig eljátszotta az orvos szerepét itthon, mindig megmondta mi bajunk van. Nem számított neki, hogy nincs igaza, ha az orvos mást állított, akkor kibúvót keresett: �Mindig kikúráltalak benneteket, már rég meghaltatok volna, ha nem tudom, mi bajotok van.�
Újabban munkanélküli � nesze neked világválság� Itthon van, egész nap alig csinál valamit. Legtöbbször netezik, tévézik vagy alszik. Tudom, munkamegosztás meg satöbbi, de szerintem, ha itthon van, evidens lenne, hogy ne várja el tőlünk (de legfőképpen tőlem), hogy miután hazajövök a suliból, másszak el átfagyva a P**nybe vagy a S***rba , hogy olyan dolgokat vegyek, amit ő is meg tudott volna venni a délelőtt folyamán.
Mikor eldurran az agya, nagyon sok olyan dolgot mond, amit épeszű ember, főleg egy anya nem mond� Felakaszt; kiszúrja a szemünket; kirak itthonról; aláír minden papírt, csak költözzek már el itthonról; menjek le és keressem meg a nadrágomra valót az utcán�
Lehet, hogy ebből a kisregénynek is beillő irományból nem tűnik ki, hogy mennyire elkeserít a helyzetem, de ha nem így lenne, nem fordultam volna a �nagyközönséghez�. Fogalmam sincsen mit lehetne tenni ez ügyben. Apa már egy jó ideje elzárkózik ezelől, de ha veszekszem anyával, mindig zsarol, érzelmileg, hogy mivel apa cukorbeteg, a hülyeségemmel és a hisztimmel járó idegesség felviszi a cukrát, így el ne merjem neki mondani a cirkuszolásomat. Mindig azt mondja, hogy össze próbálom ugrasztani őket. Apa is látja egyébként mi folyik itt, de próbál semleges maradni�
Radikális változást akarok, a család még nagyobb mértékben való szétcincálása nélkül. Régóta nincsen itt szeretet, nem is arra vágyom, csak egy vita nélküli napot� Nem telik el úgy étkezés (mivel ilyenkor vagyunk együtt hálisten), hogy ne kezdjen anya valamilyen veszekedést. Mélyen el van rejtve bennem ez a dolog, a felszínen már egy jóideje nem látszik, szerencsére/sajnos. Belülről jön egy lehangoltság, amit nem nagyon tudok leküzdeni, hiába próbálok. Elég önállónak tekintem magam, ezért mindig egyedül próbáltam átvészelni, elfelejteni a rossz dolgokat, aminek az lett az eredménye, hogy mostanra már szinte minden esemény kihullik a memóriámból. Ezt a védekező stratégiámnak tulajdonítom, mert ahogy próbálom a rosszakat kitörölni a fejemből, úgy törli ki magától azokat, amiket pedig nem is akartam elfelejteni� Pl. mondanak nekem valamit, két nap múlva már nem emlékszem rá, csak ha eszembe juttatják részletesen a dolgot. Ez esetleg örökletes is lehetne? Úgy értem anya sosem figyel rendesen rám. Kérdez tőlem valamit, két perc múlva teljesen ugyanazt kérdezi meg, és ha szóvá teszem vagy felhúzom magam rajta, ő van megsértődve, hogy ő nem is oda figyelt, máskor meg azt kéri ki magának, hogy ő bizony odafigyel ránk�
Köszönöm Doktornő, ha végig tudta türelemmel olvasni, sokat jelent a válasza.
Tudom, kissé erős a címben megfogalmazott dolog - legalábbis elsőre. Véleményem szerint joggal gondolom azt, hogy ez nem egy tipikus �tinédzserhiszti�.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy 16 éves vagyok, kitűnő tanuló, újabban a társasági életem is kezd beindulni (ez azért fejlemény, mert idáig nem nagyon volt ilyenem, a következő sztori miatt elsősorban) és ráadásul szerintem nem vagyok a klasszikus lázadó tini, aki mindennel ellenkezik, és nem látja be a hibáit.
A probléma gyökere nem új keletű, körülbelül 2000 óta tart a történet. Ekkor halt meg az anyai nagyapám. Anya nagyon �nagyon szerette nagypapámat. Nem sok emlékképem van abból az időszakból, amikor idegösszeroppanást kapott, talán az egyetlen az, mikor a nővér azt mondta, hogy nem mehetünk be hozzá apával és az öcsémmel, mert altatják. Rendesen kiborulhatott, de ahogy írtam is, nem sok emlékképem van róla.
A legegyszerűbbnek azt tartom, ha innentől vezetem végig a helyzetet, mert ha ki-kikapok egy-egy szálat, sosem végzem a leírásával, és nem akarom se a Doktornő, se az olvasók idejét rabolni sokáig.
Elég sokat foglalkozott velem anya kicsi koromtól kezdve, ami valószínűleg alapjául szolgált annak, hogy oviban és a suliban is nagyon hosszú ideig én voltam a �stréber� és a kis �különc�. Soha senki nem fogadott el igazán, és ez talán mostanra kezd kissé változni. Erre még rátetézett az a tény is, hogy anya sehová nem engedett el jóformán, se egyedül, se az osztálytársak szüleivel. Mondván, hogy tanulnom kell, holott erről szó sem volt.
Az iskola annyira nem is lett volna gond, sem az, hogy nem voltak barátaim, inkább az itthoni gondok azok, amik nagyrészt befolyásolják az életemet.
Mint említettem, anya idegösszeomlást kapott, ami után gyógyszert kapott, leszázalékolták. Érzelmileg, idegileg labilis lett. Az öcsém sem könnyítette meg a dolgát. Az okosok azt mondják, hogy azért ilyen /volt ilyen/, mert keveset foglalkozott vele anyu kicsi korában. A bölcsiben bömbölt egész nap, az oviban szétvert egy csoportszobát, orvostól orvosig hurcolták, nem büntették, mondván kicsi még hozzá, úgysem érti ő azt� Szerintem egy-két jól irányzott játékmegvonás vagy hasonlók jó irányba terelték volna, és nem dobtunk volna ki az ablakon súlyos pénzeket homeopátiás, pszichológiai és egyéb kezelésekre. Nagyon sok ideget nyelt anya a kisöcsémmel, ami szintén nem volt jó hatással az amúgyis gyenge idegrendszerére. A gyerek tanulni sem akart, hatalmas cirkuszok voltak, mikor leültette tanulni, és ha sikerült is beletuszkolni pár mondatot, rögtön hisztizni kezdett. Nincs egyébként baj a fejével, hálistennek jó géneket kaptunk agyi dolgokban az apai nagyapánktól, csak lusta mint a dög.
Úgy gondolom, hogy sokkal hamarabb érő típus vagyok, mint az átlag gyerekek. Épp ezért történhetett meg az is, hogy rossz �barátnőt� választottam 10 évesen magamnak, de hamar felismertem, hogy ez nekem nem lesz túl jó (14 év körüli lehetett, a nagyanyjánál lakott, mint utóbb kiderült a saját hazugságai miatt). Mint minden kiskamasz, szerettem én is ellentmondani a szüleimnek, hazudtam nekik a lányról sokáig. Anya egyébként ezt az elég gyakori veszekedéseinkkor úgy értékeli, hogy átmosta az agyamat, és miatta lettem ilyen �mocsok�. Szerintem csak pont akkor kezdtem el felnőtté válni, és nem sok hatást gyakorolt a későbbi életemre.
Nagyon sokat veszekszik velem, az esetek 90%-ában ok nélkül. Nem vagyok elég jó neki. Tudom, sokan tennék most fel a kérdést: �Hogy mondhatok ilyet egy szülőről?�. Úgy, ahogy leírtam. Szerinte nem tanulok eleget, nem használom ki a képességeimet (de ha egyszer az iskolában nem is elvárás�?), nem segítek, nem takarítok, nem gondoskodom a kutyámról, összességében egyébként sem csinálok semmit. Ha szóvá teszem, hogy ezt és ezt és ezt csináltam, akkor meg elbagatellizálja az eredményeimet. Pl. ha ötöst hozok haza, �poénból� megjegyzi, hogy miért nem csillagos; ha elmosogatok és utána még jó pár dologra kér még meg, és a sokadik után már megjegyzem, hogy néha az öcsém is felállhatna a gép mellől. Egész nap semmit nem kell tennie, már a tanulásért sem piszkálja anya), és tehetne valamit, akkor azt hozza fel, hogy ő ki SZOKOTT takarítani a szobájában (igen, kéthavonta egyszer, mikor rájön a rendmánia). Ha hétvégén el akarok menni bulizni a barátommal, akivel két hónapja együttvagyok, (mellesleg az iwiw-es levelezésemből tudta meg, hogy nem vagyok már szűz � ezt azért írom le, hogy kihangsúlyozzam mennyire bízhatok meg benne) mikor elmegyek, becsmérlő hangnemben jegyzi meg, hogy reméli, hogy nem fekszem le vele, és inni se merjek. Egyszer jöttem haza berúgva, nekem jó lecke volt, neki is, mégpedig arra, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy mennyire éretlen is vagyok � kérdem én, hány olyan tini van, aki hetente jár úgy haza, ahogy én azon a bizonyos estén? Mikor hazajövök, napokig megvetően bánik velem, szinte mintha nehezére esne velem tárgyalnia. A legszebb az egészben, hogy ezek után nekem van bűntudatom azért, hogy el akarok menni bárhová is. Sok másik szülőt megkérdezve erről a dologról azt tapasztaltam, hogy megrökönyödve kérdeztek vissza, hogy miért nem azt mondja egyszerűen, hogy vigyázzunk.
Sokszor órákig (mielőtt bárki azt hinné, eddig egyszer sem túloztam, most sincs erről szó) tud ordítozni velem, az első öt perc után már az életem összes addigi bűnét a fejemre olvassa, és sokszor kerül ellentmondásba önmagával, teljesen apró dolgokból kiindulva hatalmas botrányt tud kerekíteni az egészből. Nem volt még olyan veszekedés, amiből �győztesként� kerültem ki, mindig volt valamilyen visszavágása, vagdalkozása amivel �bizonyította�, hogy neki van igaza. Ha egyszer belelovalta magát, senki nem tántorítja el attól, hogy ő veszekedjen. Ha nem reagálok, még rosszabb. Ha reagálok, akkor is rossz, mert innen jön az üvöltözés. Általában véve is mindenre van válasza, olyan nincs, hogy neki ne legyen igaza. Ilyenkor mindig kiborulok, én is kiabálni kezdek, sírok, veszekszem, aztán belenyugszom, hogy megint én voltam a rossz. Mást nem tehetek.
Legújabban azt vette a fejébe, hogy anorexiás vagyok. Nem eszem, mint egy disznó, ezért már étkezési zavaraim vannak, és hogy ő majd elvisz orvoshoz. 62 kilóval látott már valaki is anorexiást? Ő egyébként mindig eljátszotta az orvos szerepét itthon, mindig megmondta mi bajunk van. Nem számított neki, hogy nincs igaza, ha az orvos mást állított, akkor kibúvót keresett: �Mindig kikúráltalak benneteket, már rég meghaltatok volna, ha nem tudom, mi bajotok van.�
Újabban munkanélküli � nesze neked világválság� Itthon van, egész nap alig csinál valamit. Legtöbbször netezik, tévézik vagy alszik. Tudom, munkamegosztás meg satöbbi, de szerintem, ha itthon van, evidens lenne, hogy ne várja el tőlünk (de legfőképpen tőlem), hogy miután hazajövök a suliból, másszak el átfagyva a P**nybe vagy a S***rba , hogy olyan dolgokat vegyek, amit ő is meg tudott volna venni a délelőtt folyamán.
Mikor eldurran az agya, nagyon sok olyan dolgot mond, amit épeszű ember, főleg egy anya nem mond� Felakaszt; kiszúrja a szemünket; kirak itthonról; aláír minden papírt, csak költözzek már el itthonról; menjek le és keressem meg a nadrágomra valót az utcán�
Lehet, hogy ebből a kisregénynek is beillő irományból nem tűnik ki, hogy mennyire elkeserít a helyzetem, de ha nem így lenne, nem fordultam volna a �nagyközönséghez�. Fogalmam sincsen mit lehetne tenni ez ügyben. Apa már egy jó ideje elzárkózik ezelől, de ha veszekszem anyával, mindig zsarol, érzelmileg, hogy mivel apa cukorbeteg, a hülyeségemmel és a hisztimmel járó idegesség felviszi a cukrát, így el ne merjem neki mondani a cirkuszolásomat. Mindig azt mondja, hogy össze próbálom ugrasztani őket. Apa is látja egyébként mi folyik itt, de próbál semleges maradni�
Radikális változást akarok, a család még nagyobb mértékben való szétcincálása nélkül. Régóta nincsen itt szeretet, nem is arra vágyom, csak egy vita nélküli napot� Nem telik el úgy étkezés (mivel ilyenkor vagyunk együtt hálisten), hogy ne kezdjen anya valamilyen veszekedést. Mélyen el van rejtve bennem ez a dolog, a felszínen már egy jóideje nem látszik, szerencsére/sajnos. Belülről jön egy lehangoltság, amit nem nagyon tudok leküzdeni, hiába próbálok. Elég önállónak tekintem magam, ezért mindig egyedül próbáltam átvészelni, elfelejteni a rossz dolgokat, aminek az lett az eredménye, hogy mostanra már szinte minden esemény kihullik a memóriámból. Ezt a védekező stratégiámnak tulajdonítom, mert ahogy próbálom a rosszakat kitörölni a fejemből, úgy törli ki magától azokat, amiket pedig nem is akartam elfelejteni� Pl. mondanak nekem valamit, két nap múlva már nem emlékszem rá, csak ha eszembe juttatják részletesen a dolgot. Ez esetleg örökletes is lehetne? Úgy értem anya sosem figyel rendesen rám. Kérdez tőlem valamit, két perc múlva teljesen ugyanazt kérdezi meg, és ha szóvá teszem vagy felhúzom magam rajta, ő van megsértődve, hogy ő nem is oda figyelt, máskor meg azt kéri ki magának, hogy ő bizony odafigyel ránk�
Köszönöm Doktornő, ha végig tudta türelemmel olvasni, sokat jelent a válasza.
Szakértőnk válasza a lelki terrorban élek - Mi lehet a kiút? kérdésre
Kedves Levélíró!
Ne haragudj, hogy ilyen későn válaszolok a leveledre, de többször is átolvastam, gondolkoztam a problémádon.
Azt hiszem, igazad lehet abban, hogy Anyukád életében nagyon nagy fordulópont volt a nagypapád elvesztése. Emellett valószínűleg hajlama is lehet a depresszióra és a munkanélküliség ezt még csak súlyosbította. Nem írtál róla, hogy szed-e gyógyszereket vagy jár-e pszichiáterhez. Ezt mindenképpen fontosnak tartanám. Persze ehhez arra is szükség lenne, hogy ő maga is belássa, hogy probléma van a családban és hogy ennek részben ő az okozója. Megértem valahol, hogy Apukád próbál semleges maradni, de neki is elsősorban a gyerekek érdekét kellene szem előtt tartania és segíteni Anyukádat a gyógyulásban. Fontos lenne, hogy megfelelő szakemberhez forduljatok: Anyukádnak valószínűleg gyógyszeres kezelésre és pszichoterápiára is szüksége lenne és az egész családnak családterápián kellene részt vennie. Nem tudom, hogyan lehet meggyőzni Anyukádat, de úgy gondolom, hogy Apukádnak és esetleg a tágabb családnak (nagyszülők?) kellene nagy szerepet vállalnia a meggyőzésében.
Én is úgy látom, hogy sokkal érettebb vagy a kortársaidnál. Jól látod a problémát, választékosan fogalmazol. Vigyázz magadra, hogy ebben a bizonytalan és nehéz helyzetben ne csússzon ki a lábad alól a talaj. Nem vagy már olyan kicsi, 1-2 év múlva befejezed a középiskolát, biztosan tovább fogsz tanulni és akkor már valamelyest kikerülsz a családból, eltávolodsz a problémáktól. Most nagyon fontos lenne, hogy tanulj és készülj az érettséigre, felvételire. Amennyire lehetséges, próbáld magad függetleníteni az otthoni helyzettől. Tudom, hogy ez nehéz és önzésnek tűnhet, de a saját érdeked lenne. Jó lenne, ha a testvéreddel is javítanátok a kapcsolatotokon, mert egymás számára komoly segítőtársak lehetnének. Emellett építhetnél ki baráti kapcsolatokat olyan emberekkel, akikkel kölcsönösen számíthattok egymásra. Biztosan az is sokat segítene, ha kiönthetnéd a lelkedet időnként.
Remélem, hogy sikerülni fog javítani a helyzeten.
Minden jót kívánok!
