álomvilágban élek
2010.02.16.
Üdvözlöm!
Azért írok Önnek, mert mostanában kb. az utolsó 1-2 évben minden olyan rossz. Reggelente már semmi kedvem sincsen felkelni, nem látom értelmét annak amit csinálok. Nincs olyan ember akivel beszélhetnék, és tényleg elmondhatom, hogy ő a barátom lenne. A szüleimmel nem mondanám, hogy rossz a kapcsolatom, igazából mind a ketten nagyon rendes emberek, de a mostani problémáimat nem nagyon tudják megérteni, ráadásul válófélben vannak. Itthon nem érzem jól magam, mert azt kell néznem, hogy apukám boldogtalan, amiért 20 év után elválik anyutól. Nagyon sajnálom őt, de nem tudok rajta segíteni. Amikor látom őt mindig úgy tesz mintha jó kedve lenne, de én mögé látok, hogy ez csak egy szílelt kókedv,valójában belül sír, csak nekünk (a húgomnak és nekem) nem akarja kimutatni. Csak akkor kapja fel a fejét, és akkor látok rajta őszinte izgalamat, hogyha a válás szóba jön. Igazából már nagyon elegem van a válásból: fárasztó, hogy már egy éve csak erről lehet itthon beszélni. Jelenleg egy 2 szintes házban élünk: anyukám lakik alul, apukám pedig fent. Nekem és a húgomnak pedig tulajdonképpen választanunk kell, hogy kivel legyünk. De már ebbe is nagyon belefáradtam, nem akarom a másikat megbántani azzal, hogy nem vele vagyok hanem a másikkal. És egyszerűen nem tudok ketté szakadni. És annyira elegem van az egész válásból, hogy itthon csak elvonulok, egyedül vagyok, nekem így a legjobb. És kicsit szívtelennek érzem magam, amiért nem vagyok ilyen nehéz helyzetbe a szüleim mellett, de már nagyon elegem van apu színjátékából, és ebből az egészből. És akkor még nem is beszéltem a suliról. Az osztályban mindenkinek olyan gyerekes a gondolkodása, folyton bántják egymást a többiek, olyan dolgok miatt amiről nem tehetnek. Az osztálytársaim elött egy maszkot viselek, egy szerepet játszok, mert nem akarom azt, hogy engem is piszkáljanak. Viszont így is boldogtalan vagyok, hogy maszkot kell viselnem és egész nap egyedül vagyok. Már elment mindentől a kedvem, nem akarok senkivel sem barátkozni, mert az osztályban mindenki annyira más mint én. Abban lelik örömüket, hogyha kinevethetnek vagy kicsúfolhatnak egy szerencsétlen gyereket. Én egy olyan osztályt akartam ami olyasmi,mint egy nagy család. Ahol mindenki önmaga lehet, nem kell attól félnie hogyha megmutatja önmagát akkor bántani fogják. Már 8 éve ebbe az iskolába járok, és nagyon belefáradtam,főleg az utobbi időbe. Tavaly összebarátkoztam egy lánnyal az osztályból, tényleg igazán kedveltem őt, csak az volt a probléma, hogy ő már elsőben összebarátkozott egy lánnyal, elválaszhatatlan barátnők lettek. Hogy is gondolhattam hogy egy ilyen szoros barátságban én majd valahol helyet kapok?! Pedig azt hittem, hogy ezzel a lánnyal barátok vagyunk, de ő most dobott engem, nem akar már velem barátkozni. Azt gondolom hogy a másik lány miatt van. És igazából mindez így együtt nagyon bánt: a szüleim, az osztályom, ez a lány. És mindennek hatására elképesztően nagy önbizalomhiányom lett. Ahogyan a levelem elején írtam semmihez nincsen kedvem, csak abban lelek némi örömöt, hogyha egyedül lehetek, hogyha senki sem szól hozzám, hogyha senki sem lát, vagy ha olvashatok, ha zenét hallgatok. És arra lettem figyelmes, hogy már csak az álomvilágom tudja felkelteni az érdeklődésemet. És tudom, hogy ez így nem jó, de nekem a könyvek és a filmek világa sokkal szebb, mint a valóság. Minek is örülhetnék az életemben? Az elvált szüleimnek? Vagy a tönkrement barátságaimnak, aminek hatására semmi önbizalmam nem lett?
Már csak egy reményem maradt: jövőre gimnáziumba megyek. Megjelöltem egy jó gimit, de nagyon félek, hogy nem fognak felvenni, vagy ha igen, akkor nem találok ott barátokat, vagy megint rossz lesz az osztályközösség, vagy megint maszkot kell viselnem(és ebbe beleőrülnék!!). Félek, hogy már soha nem lesznek barátaim, mert senki sem ért meg engem, és senki elött sem tudok önmagam lenni, mert félek, hogy az aki én valójában vagyok, azt az emberek nem fogadják majd el. Remélem a közlépiskola majd valamit segíteni fog, de addig is hogyan viseljem el a hétköznapjaimat? Hogyan lehetek úgy boldog hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket utálok, akik 8 évig bántották, és maszkot kell elöttük viselnem? Tudom, hogy baj hogy álomvilágban élek, de csak így tudom elviselni a mindennapos gondokat. Elnézést, hogy ilyen sokat írtam. Várom a válaszát!
UI.: Azt veszem észre, hogy idegesítenek az emberek. Főleg azok akik boldogok. És szinte mindenhol ilyen emberrel találkozok. Annyira idegesít...
Azért írok Önnek, mert mostanában kb. az utolsó 1-2 évben minden olyan rossz. Reggelente már semmi kedvem sincsen felkelni, nem látom értelmét annak amit csinálok. Nincs olyan ember akivel beszélhetnék, és tényleg elmondhatom, hogy ő a barátom lenne. A szüleimmel nem mondanám, hogy rossz a kapcsolatom, igazából mind a ketten nagyon rendes emberek, de a mostani problémáimat nem nagyon tudják megérteni, ráadásul válófélben vannak. Itthon nem érzem jól magam, mert azt kell néznem, hogy apukám boldogtalan, amiért 20 év után elválik anyutól. Nagyon sajnálom őt, de nem tudok rajta segíteni. Amikor látom őt mindig úgy tesz mintha jó kedve lenne, de én mögé látok, hogy ez csak egy szílelt kókedv,valójában belül sír, csak nekünk (a húgomnak és nekem) nem akarja kimutatni. Csak akkor kapja fel a fejét, és akkor látok rajta őszinte izgalamat, hogyha a válás szóba jön. Igazából már nagyon elegem van a válásból: fárasztó, hogy már egy éve csak erről lehet itthon beszélni. Jelenleg egy 2 szintes házban élünk: anyukám lakik alul, apukám pedig fent. Nekem és a húgomnak pedig tulajdonképpen választanunk kell, hogy kivel legyünk. De már ebbe is nagyon belefáradtam, nem akarom a másikat megbántani azzal, hogy nem vele vagyok hanem a másikkal. És egyszerűen nem tudok ketté szakadni. És annyira elegem van az egész válásból, hogy itthon csak elvonulok, egyedül vagyok, nekem így a legjobb. És kicsit szívtelennek érzem magam, amiért nem vagyok ilyen nehéz helyzetbe a szüleim mellett, de már nagyon elegem van apu színjátékából, és ebből az egészből. És akkor még nem is beszéltem a suliról. Az osztályban mindenkinek olyan gyerekes a gondolkodása, folyton bántják egymást a többiek, olyan dolgok miatt amiről nem tehetnek. Az osztálytársaim elött egy maszkot viselek, egy szerepet játszok, mert nem akarom azt, hogy engem is piszkáljanak. Viszont így is boldogtalan vagyok, hogy maszkot kell viselnem és egész nap egyedül vagyok. Már elment mindentől a kedvem, nem akarok senkivel sem barátkozni, mert az osztályban mindenki annyira más mint én. Abban lelik örömüket, hogyha kinevethetnek vagy kicsúfolhatnak egy szerencsétlen gyereket. Én egy olyan osztályt akartam ami olyasmi,mint egy nagy család. Ahol mindenki önmaga lehet, nem kell attól félnie hogyha megmutatja önmagát akkor bántani fogják. Már 8 éve ebbe az iskolába járok, és nagyon belefáradtam,főleg az utobbi időbe. Tavaly összebarátkoztam egy lánnyal az osztályból, tényleg igazán kedveltem őt, csak az volt a probléma, hogy ő már elsőben összebarátkozott egy lánnyal, elválaszhatatlan barátnők lettek. Hogy is gondolhattam hogy egy ilyen szoros barátságban én majd valahol helyet kapok?! Pedig azt hittem, hogy ezzel a lánnyal barátok vagyunk, de ő most dobott engem, nem akar már velem barátkozni. Azt gondolom hogy a másik lány miatt van. És igazából mindez így együtt nagyon bánt: a szüleim, az osztályom, ez a lány. És mindennek hatására elképesztően nagy önbizalomhiányom lett. Ahogyan a levelem elején írtam semmihez nincsen kedvem, csak abban lelek némi örömöt, hogyha egyedül lehetek, hogyha senki sem szól hozzám, hogyha senki sem lát, vagy ha olvashatok, ha zenét hallgatok. És arra lettem figyelmes, hogy már csak az álomvilágom tudja felkelteni az érdeklődésemet. És tudom, hogy ez így nem jó, de nekem a könyvek és a filmek világa sokkal szebb, mint a valóság. Minek is örülhetnék az életemben? Az elvált szüleimnek? Vagy a tönkrement barátságaimnak, aminek hatására semmi önbizalmam nem lett?
Már csak egy reményem maradt: jövőre gimnáziumba megyek. Megjelöltem egy jó gimit, de nagyon félek, hogy nem fognak felvenni, vagy ha igen, akkor nem találok ott barátokat, vagy megint rossz lesz az osztályközösség, vagy megint maszkot kell viselnem(és ebbe beleőrülnék!!). Félek, hogy már soha nem lesznek barátaim, mert senki sem ért meg engem, és senki elött sem tudok önmagam lenni, mert félek, hogy az aki én valójában vagyok, azt az emberek nem fogadják majd el. Remélem a közlépiskola majd valamit segíteni fog, de addig is hogyan viseljem el a hétköznapjaimat? Hogyan lehetek úgy boldog hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket utálok, akik 8 évig bántották, és maszkot kell elöttük viselnem? Tudom, hogy baj hogy álomvilágban élek, de csak így tudom elviselni a mindennapos gondokat. Elnézést, hogy ilyen sokat írtam. Várom a válaszát!
UI.: Azt veszem észre, hogy idegesítenek az emberek. Főleg azok akik boldogok. És szinte mindenhol ilyen emberrel találkozok. Annyira idegesít...
Szakértőnk válasza a álomvilágban élek kérdésre
A leveledből, a gondolkodásmódodból is látszik, hogy érettebb vagy a korodnál. Ezért is olyan nehéz neked a kortársaid között, akik még olyan gyerekesek, még az otthoni dolgokat sem lehet velük megbeszélni, mert talán nem is értik. Biztosan találsz azonban közöttük egy-két osztálytársat, akik hasonlóan gondolkoznak, mit te, csak talán ők is maszkot viselnek, hasonló okokból kifolyólag. Vagy körbenézhetnél az egy-két évvel idősebbek körében, akik m ár hozzád hasonló érettséggel látják a világot. Azzal a lánnyal pedig, akiről írtál, ha ugyan nem is lesztek egymás legjobb barátnői, de miért is ne lehetnétek ti jóban ettől, még ha olyan szoros barátságban is van azzal a másik lánnyal, akit régebb óta ismer? Nem tudjuk, miért dobott téged, de mivel valóban nagyon fontos neked ez a barátság, érdemes volna megbeszélni ezt vele.Az egyedüllét nem baj, nagy szabadságot ad, hogy olyanok legyünk, amilyenek szeretnénk. Foglakozz azokkal a dolgokkal, amiket szeretsz csinálni, ez átsegít téged azon a nehéz időszakon, amiben most vagy a szüleid válása miatt. Az otthoni helyzet meglátod, sokat fog javulni, ha ténylegesen el is válnak a szüleid, és nem lesznek fizikailag sem ilyen közel egymáshoz. Nem kell a szüleid támaszának lenned, emiatt ne is fájjon a fejed. Ők felnőtt emberek, el kell, hogy tudják ezt intézni felnőtt emberek módjára. Akinek viszont segíthetsz, az a húgod, biztosan ő még rosszabbul éli meg a válást, hiszen fiatalabb. Ő a te szövetségesed a családban. Neked sokat segítene, ha egyszer kifakadnál otthon, elmondanád, mennyire rossz ez az egész helyzet nektek a húgoddal, meg hogy apukád magára erőltetni a jókedvet, de ettől te még tudod, hogy milyen rossz neki belül. Azt is nyugodtan mond el nekik, hogy milyen nehéz helyzet ez neked, hogy döntés elé kényszerítenek, hogy kivel legyetek. Ha majd valóban neked kell dönteni, akkor pedig lelkiismeret furdalás nélkül hozd meg a döntésedet. Mond el, hogy mindkettőjüket szereted, és hogy miért döntöttél úgy, ahogy, meglátod, meg fogják érteni. Azért se legyenek bűntudatod a döntésed miatt, hiszen csak gondolj bele, azért nem döntöttek a szüleitek ebben a kérdésben, mert ők sem tudtak volna jobb döntést hozni. Én hiszek benne, hogy az lesz a legjobb döntés, amit majd te hozol!Remélem, hogy hamarosan javulni fog a helyet, minden jót kívánok!
