-

Kedves Doktornő!
Nem tudom, hogy lehetne ezt írásban megfogalmazni... Szóval otthon nem valami rózsás a helyzet és ez eléggé megnehezíti az életemet. Szülőm depressziós, (annyira, hogy nem lehet józanul beszélni vele a problémáról és arról, hogy ez nekem nem tesz jót) és ha valami problémája van amiről én egyáltalán nem tehetek, talál valami apró okot és rajtam tölti ki. Az éjszakai alvási körülmények sem mindig tökéletesek. Van amikor a stressz miatt nem tudom kialudni magam, van amikor más miatt. Ez kihat a tanulásra is. Van amikor a stressz miatt, van amikor a kialvatlanság miatt nem tudok tanulni, egyszerűen képtelen vagyok rá. Állandó stressz, hogy mikor tör ki, elég kiszámíthatatlan a természete. Volt egy legjobb barátnőm. Ő nagyon sokat segített, kötődtem hozzá. Amikor a legmélyebb stresszben is voltam, a lelkem mélyén tudtam, h érdemes kibírni, mert ő majd velem lesz és vele lenni jó, mert kötődöm hozzá. Viszont már több mint egy éve nincs velem (külön váltak útjaink). És nagyon hiányzik, és ez nem múlik el, inkább csak egyre rosszabb lesz. És nélküle nagyon nehéz elviselni az otthoni dolgokat. Most, hogy már nincs velem, eltűnt az a megerősítés is ami segített kibírni a nehéz helyzeteket, időket. Egy ráérős pillanatomban így próbáltam megfogalmazni kötődésemet hozzá:
Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Olyan könnyűnek hangzik, mégis oly nehéz. Néha azt hiszem, egyszer talán sikerül.
De amikor visszaemlékszem, milyen volt vele lenni, azzal lenni, akihez kötődöm, így boldognak lenni, rájövök, hogy nem fog sikerülni. Amikor próbálom elfelejteni, próbálok nem gondolni rá, mennyire hiányzik, akkor azt is próbálom elfelejteni, milyen ha azzal vagyok, akit szeretek, és ekkor nem is emlékszem rá, milyen az, ha azzal vagyok, akit szeretek.
Vajon mégis lehetséges? Eljön az idő, amikor eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Igaz, én sem voltam tökéletes barát, követtem el hibákat, de olyat sose tettem volna szándékosan ami, sérti, vagy bántja. De, amikor visszagondolok, milyen volt vele, rájövök, hogy nem gyógyultam még meg. Mert, ha nem is tudom, mi bajom, amikor próbálom elfelejteni, milyen jó volt vele (s ekkor nem is tudom, milyen azzal lenni, akit szeretek, mert ha rágondolok fáj a hiánya), tudat alatt akkor is érzem a hiányát, amit soha semmi nem pótolhat, és úgy érzem ez nem is fog elmúlni soha. Voltak emberek szerte a világon, akik elvesztették a szeretteiket. De én nem tudom elképzelni, hogy ebből, ilyen erős kötődésből valaha is meg tudok gyógyulni, vagy elmúlna.
Őt nem tudom hibáztatni semmiért. Mindig a legjobb barát volt, sosem volt önző.
Úgy érzem, szükségem van valami olyasmire, hogy beszélgessek egy pszichológussal, vagy valakivel. De ez írásban nem megy, így nem tudom igazán kifejteni. Telefonon sem igazán menne (lelki segély), ehhez szerintem szükség van a személyes kontaktusra, hogy ki tudjam fejteni. A suliban nincs pszichológus. Magánpszichológusra nincs időm, szerintem pénzem sem.
Mi lenne a megoldás? Vagy mi lenne, amivel lehetne javítani?
Válaszát előre is köszönöm:
Egy érdeklődő