Hogyan tudok ebből kijönni?

15 éves vagyok, másfél éves kapcsolattal magam mögött. Sok rossz dolgot átéltem már az évek során, de mindig volt valami hasznuk is. Az egész gyerekkorom azzal kezdődött, hogy apám tönkretette az életünket. Nem dolgozott, anyám pénzén élt, és persze nem a bevásárlásra költötte el, hanem piára és cigarettára. Anyám a 16. születésnapjára kapott arany nyakláncát is el kellett, hogy adja, mert nem volt miből nekem pelenkát és tápszert venni. Miután beadta a válópert, apám mindent elperelt tőlünk, még engem is. A bíróság szerencsére anyának ítélt meg, mivel neki volt munkája. Ez volt a legnagyobb szerencsém.
Ezután megismerkedett a nevelőapámmal, akivel már 10-12 éve együtt vannak. Kisgyerekként könnyen elfogadtam a változást, de mai napig nem tudok rá teljes jogú apaként tekinteni, ahogyan a másik apámra sem. Összefoglalva tehát apátlan gyerekként nőttem, illetve növök fel, és célom, hogy a saját gyerekeimnek ne kelljen majd ezt megélniük.
Apám még rendszeresen fenyegette anyámékat, hogy megvereti őket, nagyon megbánják, hogy anyánál maradtam. Szerencsére ez a "verőember" jóban volt anyával, és elmondta neki, hogy nagyon vigyázzunk, mert ő lett először megkérve. Persze nemmel válaszolt a felkérésre, de még ki tudja, kit tud megkérni. Anyuék a biztonság kedvéért akkor ügyvédet fogadtak, és elmondták, hogy ha baj történne, hova és kihez kerüljek. Szerencsére nem történt baj.
A gyerekkorom itt megenyhült, eltelt 2-3 nyugodt év. Született 2 öcsém, akik a későbbiekben óriási befolyással hatottak ki az életemre. Mai napig ők a szemem fényei, nagyon féltem őket.
2 évre rá, amikor már nagyon összeszoktunk az osztálytársaimmal, a bővebb munkalehetőség miatt anyu szülővárosába, 200 km-rel arrébb költöztünk. Örültem a változásnak, a költözésnek, mindaddig, amíg el nem kezdődött a suli. Az első nap még nem volt vészes, de utána maga volt a pokol... Nem voltak barátaim, duci voltam, az eddig felépített önértékelésem mind összedőlt, mint egy homokvár... depressziós lettem. Több öngyilkossági kísérletem is volt, de az utolsó pillanatban nem tettem meg. Féltem, hogy az öcséimnek elrontom az életüket, mert van egy nővérük, akit nagyon szeretnek, és egyszer eltűnik a semmibe... Addig fajultak a dührohamaim és a változó hangulatom, a magányom, hogy anyuék már komolyan elgondolkodtak azon, hogy kerül, amibe kerül, de visszaköltözünk. Nem költöztünk, vártak pár hetet. Ekkor enyhültek a dolgok, lett 1-2 barátom, majd lassan mindenki közelebb került hozzám, most pedig 1 hét múlva tőlük is elválok, mert vége az általános iskolának, de már jobban szeretem őket, mint a volt osztályomat. Félek, hogy nehezen megy majd ez a változás is, de szerencsére már összeszedettebb vagyok.
2009 nyarán megismerkedtem a neten egy fiúval, akivel eleinte csak barátságnak indult a kapcsolatom. Később elkezdtem komolyabb érzelmeket táplálni iránta, és október utolsó napján ezt el is mondtam neki. Mondta, hogy ő sem érez közömbösséget irántam, és a téli szünetben eljön hozzánk (kb. 80 km-re lakik innen). El is jött az év utolsó 3. napjában. Tökéletes nap volt, sokat sétáltunk, beszélgettünk, egy perc "kínos csend" sem jött létre. A nap végén meg is csókolt, ez volt az első csókom. Azóta is együtt vagyunk, 28-án ünnepeljük a másfél évünket.
A múltat tökéletesen lezártam, de mostanában újra visszatért a depresszióm. Semmibe veszem magam, nem érzem magam szépnek. Ha nálam szebb lány jön szembe az utcán, amikor a párommal vagyok, elmegy a kedvem mindentől, pedig ott fogja a kezem, rá se néz másra, de én akkor is úgy érzem, hogy nem vagyok szép, pedig elmondja ezerszer. Már ő is kezd kikészülni ettől, ahogy én is. Múltkor addig fajult a dolog, hogy mondtam, hogy ha majd lesz legénybúcsúja, és hívnak hozzá sztriptíztáncost, és ő nem rakja ki onnan, akkor nem megyek hozzá... és a legrosszabb, hogy ezt komolyan is gondolom. Nem bírom elviselni, ha másra néz, ha mást is lát rajtam kívül. Nehezen engedem el a barátaival, mert féltem. Ha a múltjáról beszél, hogy volt Angliában, vagy hogy eljárt a barátaival egy bárszerűségbe, elmegy a kedvem mindentől. Arra gondolok, hogy megnézett-e más lányokat akkor, elképzelte-e magát velük, stb. Tudom, röhejes vagyok, én is észrevettem, de egyszerűen ez az első gondolatom mindenről.
Egy időben fent voltunk egy közösségi oldalon, és egyszer beléptem az ő fiókjába, amikor ő is itt volt nálunk. (Az oldal amatőr fotósok fotóinak feltöltésére jött létre, és hozzá lehet szólni mások fotóihoz.) Kiírja, amikor jön egy válasz egy kommentre, és ki írta neki. Megnyitottam a képet, amihez írt (ő mindvégig itt ült mellettem), és egy fekete hajú lány képe volt ott, ilyen tipikus pózolós fotó, alatta pedig a barátom hozzászólása (még egy akkori hozzászólás, mielőtt együtt lettünk volna, szóval még nem ismertük akkor egymást). Azt írta, hogy "beautiful", és egy szívecske... én meg kérdeztem, hogy tényleg szép? És azt mondta, hogy miért, nem? Kb. egy kést döfött át a hátamon... ez még nem esett olyan nagyon rosszul, de miután hazament, beírtam a keresőbe a felhasználónevét, és vagy 100 komment kijött, persze mind ilyen lányokhoz írva, hogy szép vagy meg mittudomén... Azt hiszem itt kezdődött el az egész önértékelési zavarom, addig viszonylag elvoltam magammal. Ezt az egész dolgott tavaly május óta idén februárra dolgoztam fel, és már képes vagyok közömbösként gondolni az egészre. Töröltük magunkat mindketten az oldalról, de ez sem segített sokat, mert attól még ő azt gondolta, amit gondolt, azt már nem tudja visszavonni, pedig ha tehetné, biztosan megtenné. Szörnyen érzem magam, tönkreteszem az ő életét is...
Most nem rég eljátszotta a bizalmam. Bevallotta, hogy a másfél év alatt elfogadott jópárszor cigit, és nem merte elmondani. Apámra emlékeztetett. Ő csinálta ezt... az ember nem tudja két kezén megszámolni, hogy hány alkalommal verte át anyát is ilyenekkel, amíg szerették egymást. Megijedtem, hogy mi is ide fogunk kilyukadni. A legrosszabb még nem is ez, hanem hogy tényleg nem mondta el. Pedig akárhányszor becigiztek elénk, vagy a vonatfülkébe, mindig köhögött, fulldokolt tőle. Mesélte, hogy a suliban a sok barom becigizik a wcbe, és nem lehet megmaradni ott bent egy pisilés erejéig sem. Később kiderült, ő is ott szívta... amikor bevallotta a dolgot, először úgy mondta, hogy már fél éve kb. abbahagyta. Mikor megkérdeztem, hogy erről megkérdezhetem-e a haverjait, bevallotta, hogy najó, az előző héten fogadott el utoljára... életem egyik legrosszabb napját okozta... még most is nehezen barátkozok a gondolattal, mert ez NEM Ő. Ő ilyet nem tesz, legalábbis ezt hittem, addig a napig. Még most se nagyon tettem túl magam a dolgon, pedig már lassan 2 hónapja, hogy elmondta.
Van, hogy a suliban is, vagy itthon, eltűnök ebből a világból. Kikapcsol az agyam, csak nézek magam elé, ha felszólítanak, csak addigra veszem észre, mire az egész osztály már a nevemet ordítja. Gondolkozok, hogy hol rontottam el, miért vagyok ilyen, mi történt velem? Másfél éve még tudtam őszintén, szívből mosolyogni, ma már nem megy...
A szüleimmel is elromlott a kapcsolatom, nem figyelnek rám, az öcséimre és a munkára szánnak minden energiát, ami már nem zavar, de előszeretettel belekötnek mindenbe, amit teszek.
Szóval igen, semmi önértékelésem, béna gyerekkor, nehéz megbocsátás, és lassú feldolgozás. Mégis mit tudok csinálni?
Köszönöm, hogy időt szánt rám.