A terhességem ötödik hónapja környékén, amikor a hasam elkezdett egy kicsit nagyobb lenni és a melleim is kezdtek egy kicsit nehezebbek lenni, a leendő apuka és én egyre inkább eltávolodtunk.

Az I. rész folytatása:

Folytattam a sulit és szorgalmasan tanultam. A terhességem ötödik hónapja környékén, amikor a hasam elkezdett egy kicsit nagyobb lenni és a melleim is kezdtek egy kicsit nehezebbek lenni, a leendő apuka és én egyre inkább eltávolodtunk. Nem hiszem, hogy felfogta volna bármelyikünk is, hogy mit jelent ez, míg nem elkezdett rajtam látszani, hogy mennyire valódi is ez az egész. Egyszer csak ott volt a „bizonyíték”, hogy hamarosan szülők leszünk, és ez rádöbbentette őt arra, hogy hamarosan apa lesz és szülő valaki olyannal, akit nem is igazán ismert és valójában soha nem is szeretett. Mire a baba megszületett, külön hálószobánk volt, és csak a szüleinken keresztül kommunikáltunk.

A hormonok, az adrenalin és a képzeletem hatása alatt még mindig ragaszkodtam az „örökkön örökké” nézetemhez, és hogy működnie kell. Családnak kell lennünk. Együtt hoztunk létre egy életet, egy másik emberi lényt, és ennek jelentenie kellett valamit. Ha nem lett volna így, akkor az összes fantáziálásom, az összes kis édes történet, amit elhitettem magammal, mind nem igaz. Ez pedig azt jelentette volna, hogy szembe kell néznem a valósággal, hogy Én leszek anya, és Nekem lesz gyerekem, aki egyedül rám számíthat. Rám! Az életem hátralevő részében.

Egyszerűen csak nem voltam elég érett vagy elég erős ahhoz, hogy beismerjem magamnak az igazságot. A valóságban soha nem szerettük egymást. Hogy is szerethettük volna? A kapcsolatunk szexuális vonzalmon alapult. Úgy gondolom, hogy valahol a szívünk mélyén mindketten tudtuk, hogyha valakivel tiniként jársz, még akkor is, ha szex is van a dologban, valahol mélyen tisztában vagy vele, hogy ez csak ideiglenes. Fiatal vagy és előtted az egész élet, minden arra vár, hogy felfedezd, és megtanuld, és sok időd van még arra, hogy megállapodj és komoly kapcsolatod legyen. De az olyan lányok és fiúk, mint én, akik annyira vágynak a szerelemre, soha nem jönnek rá, hogy a szerelem belülről jön. Az olyan fiúk és lányok, mint én, minden szóhoz, érintéshez, minden csókhoz ragaszkodnak és sokkal nagyobb jelentést tulajdonítanak neki annál, mint ami valójában is az.

Mire a mi gyermekünk, egy gyönyörű kislány, akit Krisztinának hívnak, megszületett, a dolgok helyrehozhatatlanul megromlottak az apukája és köztem. Több hónappal később elhagytam az ő otthonát és visszaköltöztem a nagyszüleimhez. Szerencsés voltam, hogy folytathattam a középiskolát, de mint a legtöbb hasonló helyzetben lévő fiatal szülő, nekem is anyagi támogatásra volt szükségem, hogy ki tudjam fizetni a számlákat.

A valóságtól összeomlottan

Soha nem fogtam fel a nyomást és a követelményeket, amik a szülőséggel járnak. Szerencsés voltam, hogy támogattak a tanáraim, barátaim, és a családom, akik habár néha erősködtek, de mindig ott voltak nekem. A lányom apja is megjelent alkalmanként, habár mire hazaköltöztem már eléggé elhidegültünk egymástól. Alig beszéltünk, és amikor igen, az soha nem jelentett jót. Úgy érezte, átvágtam, és én még mindig ragaszkodva a gyerekes képzelgéseimhez úgy gondoltam, hogy elárulta a szerelmemet, és eljátszotta a bizalmamat. Rázúdítottam annak a felelősségnek és bűntudatnak a nagy részét, amit én éreztem. Sokkal egyszerűbb volt enyhíteni a bűntudatomat úgy, hogy őt állítottam be a rossz fiúnak.

Most már rájöttem, hogyan érezhetett hét évvel ezelőtt, amikor késő éjjel felhívtam, hogy elújságoljam neki közelgő apaságát. Ijedten, egyedül, hitetlenkedve. Ezzel nem mentesítem az alól, hogy nem vett részt a gyerek életében, de azt hiszem, így egy kicsit jobban megérthetem őt.

Visszatekintve az elmúlt hét évre megértettem, hogy felnőttem, és még mindig fejlődök a kislányom mellett. Bánom, hogy egy csomó olyan dolgot, amiket kisbabaként csinált, nem voltam eléggé kész rá, vagy érett ahhoz, hogy igazán értékeljem úgy, mint most. Emlékszem, hogy amikor még csecsemő volt, sokkal inkább egy nővér voltam neki, mint az anyukája, megelégedtem azzal, ahogy játszottam a gyönyörű kicsi „játék babámmal”, a legaranyosabb ruhákba bújtatva, a legcukibb masnikat a hajába aggatva és fodros zoknikat húzva a lábacskájára.

Végül ráébredtem arra, hogy ő nem egy játékbaba, akit a polcra rakhatok addig, míg megint játszani akarok vele. Ő egy élő ember, aki mindent magába szív, amit én csinálok, és tanul belőle.

Már második osztályos

Egy magabiztos fiatal hölggyé cseperedett, amilyennek reméltem, hogy lesz. Hallhatom, amint hangosan könyveket olvas, felhívja egy barátját a telefonon, és látom, hogy milyen értékes ajándékot kaptam. Miután megszületett, elvégeztem a középiskolát. Most egy ügyvédi irodánál dolgozom jogi asszisztensként. Férjnél vagyok és a férjemnek és nekem van egy közös, tizenkilenc hónapos kisfiunk. Ma már sikeresnek érzem magam. De az út még mindig rögös.

Szülőnek lenni az elképzelhető legnehezebb és mégis a gyümölcsöző feladat. A világon az összes oktatás együttvéve sem tud felkészíteni a buktatókra és az örömökre. Nincsen tesztkönyv, amiből megtudhatod a válaszokat, nincs olyan vizsga, amin elbukhatsz, nincsenek jegyzetek, amiket lemásolhatsz valaki másról. Tapasztalatokon keresztül kell tanulnod, és a tapasztalat a korral jár.

Annak reményében írtam ezt, hogy egy szülő, aki elolvassa, hazamegy és beszélget a gyerekével. Soha nem túl sok azokból az ölelésekből, amiket annyira önzetlenül adunk a gyermekünknek, amikor még kicsik, és amik egyre kevesebbek és kevesebbek lesznek, minél idősebb lesz. Lehet, hogy azt mondja: „Aj, anya” vagy „ó, apa”, de a plusz ölelések és puszik többet érnek majd, mint bármilyen ajándék amit valaha megvehetsz.

Azzal a céllal is írom ezt, hogy egy kamasz elolvassa és megbeszéli ezt a szüleivel vagy akár egy barátjával vagy barátnőjével. Tinédzserként legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Azt gondoljuk, hogy miénk a világ, és hogy az olyan dolgok, mint a terhesség vagy szexuális úton terjedő betegségek, nem történhetnek meg velünk.

Magyarországon minden 1000 nőből, aki megtudja, hogy terhes, 41 kamaszkorú. (15-től 19 éves korig). Tehát minden szexuálisan aktív tinédzser számára aktuális, hogy megtanulja, hogyan védekezzen.
Fogadd el ezt valaki olyantól, aki átélte! Az absztinencia a legjobb eljárás, de ha szeretkezni fogsz, tedd ésszel. Ha felnőttként viselkedsz, akkor elég idős vagy ahhoz is, hogy felnőttként felelősséget vállalj. Szülőnek lenni nem ideiglenes. A név, hogy „anya” „apa” egy életen át kötelez.

(Sz.L.)