Van egy dal, aminek egyik sora szerint „ó,ó,ó a szerelem többet ér a pénznél…” Mi az hogy! Mindennél többet ér! Alig várjuk, hogy megtapasztalhassuk. De olyan nehéz! Miért is?

Na, ez jó kérdés.

Itt vagyok langalétán, esetlenül, néhány utálatos pattanással kirügyezve, az őseimmel folyamatos, mutáló csatározásban. Tegnap még meghúztam Anna haját, ma már inkább moziba hívnám. De hogyan? Mi lesz, ha kiröhög? És mi lesz, ha mégis eljön?

Ronda a lábam, nagy a fenekem. Szorít a fogszabályzó, és a kitömött melltartó. Tegnap még elgáncsolt Tomi, ma még a tekintetem is kerüli. Vajon tudja, hogy tetszik nekem? Zsuzsi már csókolózott is, én meg itt vagyok bénán, rondán.

Hát igen. Ismerős szituk.

És a többi is. Eddig, ugye, ott volt Apa és Anya, a biztos szeretet. Semmit sem kellett tennem, sőt, tehettem rosszat is, úgyis szerettek. Mindig megbocsátottak. Nekem ez mégsem elég. Kell valami más is. Valaki más is.

Tudom, mi a szerelem, láttam már elég filmet (egy kicsit olvastam is) erről. Az úgy van, hogy jön az életünkbe egy srác, aki édes, sármos, szívdöglesztő, és akinek a szeme éppen rajtunk akad meg. És aki kedves mindig velünk, ugyanúgy, mint Apu és Anyu, csak még úgyabbul. Mert ő majd megvéd minden rossztól, karjába vesz, édes álmokba ringat, és azt suttogja a fülünkbe, hogy csak mi és csak együtt.

Na, jó. A filmeken.

Igazából meg találkozunk egy fiúval, aki ígéretesnek látszik ugyan, de az első végigsétált este után kiderül, hogy hót unalom, hogy izzad a keze, és fogalma sincs, hogyan kell csókolni. Ezért aztán kár volt kihagyni a Szívek szállodáját, és az is túl nagy áldozat, hogy meghallgassam miatta Anyu aggodalmait (ugye, kislányom, nem történt semmi komoly) és Apu intelmeit (jobb lenne, ha tanulásra koncentrálnál sétafikálás helyett.)

A következő héten persze megint lesz valaki, aki alkalmasnak látszik arra, hogy a szerelemnek nevezett játékot gyakorolhassam vele. Talán Rudi, aki mindig mellém telepszik matek órán, vagy Ádám, akinek a szünetekben kibocsátott lapos pillantásait gyakran elkapom.

Azt még nem tudhatom, hogy mindenhez idő kell. Hogy előbb tapogatózni kell, felmérni a terepet. Tudni, hogy mi érdekes a másiknak és mi érdektelen. Hogy semmit sem számít egy pattanás vagy egy kis súlytöbblet. Hogy a vonzódások fittyet hánynak a külsőségekre. Hogy a lélekhez kell közel kerülni, a nélkül nem sokat ér a test. Hogy nem kell sietni. Hogy rengeteg időm van még. Hogy fantasztikusan érdekesek és izgatóak az elnyújtott randik. Hogy a gyors kapcsolatok érzéketlenné tesznek. Hogy az a jó, ha olyan hangverseny látogató vagyok, aki nemcsak a hangszereket, azok technikáját ismeri és látja, hanem a velük játszott harmóniákra is van füle, érti és élvezi azokat.

Ezt még nem tanította senki. Ha szerencsém van, az elkövetkezendő pár év megtanít rá.

(Intera)