Kiabált már a gyermekére úgy, hogy azt később komolyan megbánta? Hasznos tanácsokkal szolgálunk arról, hogy ez miként kerülhető el, illetve ha már megesett a baj, hogyan lehet jóvátenni a történteket.

Hogyan kezeljük a dühöt?

„Az autóban ülve épp az idilli tájban gyönyörködtünk, a férjem, a két gyerekünk és én, amikor az 5 éves kisfiam hirtelen egy vizesüveget hajított előre a hátsó ülésről. Az nekicsapódott a szélvédőnek, a férjem elvesztette az uralmat az autó fölött, de csodával határos módon mégsem karamboloztunk. Eszeveszetten kiabálni kezdtünk a gyerekkel: „Ezt meg miért csináltad? Tudod, hogy meg is halhattunk volna? Eljövünk nyaralni, te pedig vizes üveggel dobálózol?” Tovább folytattuk a szitkozódást, így végül jóval több haragot zúdítottunk rá, mint amennyit megérdemelt, és amennyit ennyi idősen el tudott viselni.

Könnyek potyogtak az arcáról, és remegett az ajka, ahogy megpróbálta visszafojtani a hüppögést. Végtelen hosszúnak tűnhetett neki ez a veszekedés, aztán mi is lenyugodtunk, és folytattuk az utunkat. Megpróbáltuk elfelejteni, ami történt. Mégis, pár héttel később, ahogy visszanéztem a családi videót, az incidens hangfelvételére bukkantam – az üveg becsapódása után ugyanis a kamerát a táskámba dobtam, de az bekapcsolva maradt. Így újból végighallgathattam, hogyan kiabáltunk a fiunkkal.

Szörnyű volt. Most rajtam állt a sor, hogy küszködjek a könnyeimmel. Hogyan borulhattam ki ennyire a gyerekeim előtt? A veszekedés sokkal kegyetlenebbnek hangzott a videofelvételen, mint az emlékeimben. Íme, szalagra lett véve: én vagyok a legrosszabb anyuka a világon.”

Szeretjük vagy sem: a legtöbb szülő időről időre kiborul a gyermekei előtt. A harag olykor rájuk irányul, olykor egy harmadik személyre, de az eseményt mindenképpen rossz érzés követi. Szerencsére azonban léteznek meglepően egyszerű és hatásos fogások a megtörtént baj kezelésére – és a meg nem történtek megelőzésére.

Miért ne veszítsük el a nyugalmunkat?

Először is fontos megérteni, hogy a gyerekekkel, és a gyerekek előtt kiabálni nem feltétlenül szerves része a jó nevelésnek. Sőt, igazán komoly károkat is okozhat a gyermek pszichéjének, mondja Mathhew McKay, PhD, a Wright Institute professzora. „Tanulmányok mutatják, hogy a gyakran dühösen, felindultan beszélő szülők gyermekei kevésbé lesznek empatikusak. Ezek a gyerekek gyakran agresszívabbak, mint a nyugodt családban élők, ezen kívül hajlamosabbak a depresszióra, és sokan közülük tanulási nehézségekkel is küzdenek.”

Minél kisebb a gyermek, annál nagyobb a hatás. „Az apróságoknak még a szülő jelenti az egész univerzumot”, mondja a pszichológus Robert Puff, PhD. „Amikor ön dühös lesz, akkor az egész világuk megremeg. Ahogy nőnek, és egyre több barátjuk lesz, már tudják, hogy a szüleiken kívül máshoz is fordulhatnak védelemért és segítségért, és ez csökkenti az események hatását.” Ráadásul az állandó dühkitörések és sértegetések nem rendelkeznek valódi nevelési értékkel. Inkább azt az érzetet keltik a gyerekben, hogy valami baj van velük, és hogy a szüleik mellett sincsenek biztonságban.

Mindemellett a gyerekek sokat tanulhatnak abból, ha egyszer-egyszer látják, hogy ön elveszíti, majd újból visszanyeri a türelmét. McKay szerint „így a gyerekek megértik, hogy a düh érzése olykor mindenkit elönt – de fontos, hogy azt is lássák, hogyan oldjuk meg ezeket a kellemetlen helyzeteket.”

Ha kiabál a gyermekeivel

A New Hampshire Egyetem kutatásában megkérdezett szülők 90 százaléka beismerte, hogy az utóbbi 1 évben kiabált valamelyik, (2-12 éves) gyerekével. A megmaradó 10 százalék vagy valódi angyal volt, vagy igencsak szelektív memóriával rendelkezett.

Hogy elkerülje a hangos kiabálást, próbálja meg a következőt: képzelje el a gyermekét kisbabaként – ez azért segíthet, mert a kisbabákra lehetetlenség haragudni. Amikor már nagyobbak, a szülőt könnyebben elönti a düh, de ha a pár évvel azelőtti apróságra gondol, talán sikerül legyőznie az indulatait.

Egy másik megoldás, hogy amint mérges lesz, 1-2 percre félrevonul egy másik szobába. Maradjon távol, amíg visszanyeri a nyugalmát.

Ha nem tudta visszafojtani indulatait, akkor a következő lépés: beismerni, hogy miben hibázott. Ne okolja a gyerekét azzal, hogy ő provokálta ki az egészet. Mondja, hogy „Nem helyes, amit tettél, de nekem sem kellett volna így kiabálnom. Sajnálom, hogy kijöttem a sodromból, bocsáss meg.” Ne vigye túlzásba a sajnálkozást sem, mert ez a sérelem érzését még súlyosabbá teszi. Ígérje meg, hogy legközelebb megpróbál uralkodni az indulatain.

Ha a házastársával veszekszik

A szülők veszekedése a gyermekek számára hihetetlenül felkavaró. Ha a gyermek fültanúja lesz egy komolyabb vitának, azonnal beszéljük meg vele a történteket. Ne kezdje el felsorolni a dolgokat, amivel házastársa kiborította – ez csak tovább mélyítené a helyzetet. Ehelyett inkább mondja, hogy „Az előbb nagyon megharagudtam apádra, de megbeszéltük a dolgokat, és kitaláljuk a megoldást. Sajnálom, hogy kiabáltunk. Ne aggódj, a veszekedés ellenére is nagyon szeretjük egymást.” Még akkor is, ha a házastársával koránt sem jutottak megegyezésre, nyugtassa meg a gyermekét – beszéljék meg a dolgokat később, kettesben.

Hangsúlyozza ki azt is, hogy legközelebb okosabban fognak viselkedni: ennek segítségével gyermekük tanulni tud a történtekből. Például mondja azt, hogy „Dühös lettem apádra, mert elégette a fokhagymás pirítóst, de nem kellett volna kiabálnom vele. Legközelebb nem felejtjük el bekapcsolni a konyhai időzítőt, amikor kenyeret sütünk.”

Nem kell túlmagyarázni a konfliktust – a gyermek se nem közvetítő a házastársak között, se nem családterapeuta. Nincs szükség arra, hogy még jobban belebonyolódjon a szülők közötti vitába.

Amikor egy idegennel kiabál

Ha egy ismeretlenre rivall rá, ne kezdjen szabadkozni a gyermekei előtt. Időnként mindenki ideges lesz – és jobb, ha ezt ők is megtanulják. Különlegesen fontos kifejeznie az érzelmeit, ha lányai vannak: a lányokat ugyanis kis koruktól fogva arra oktatják, hogy ne mutassák ki a dühüket, és tartsák magukban az érzelmeiket.

Inkább mondja el, miért vesztette el a türelmét: „Ez a férfi olyat mondott, ami nagyon bántó volt a számomra, ezért elvesztettem a fejem.” Majd kérjen bocsánatot a reakciójáért, azért, ha esetleg káromkodott, és biztosítsa őket arról, hogy ez nem a legjobb módja a düh kifejezésének. Mondja el, hogy sajnálja, ha kitörésével megijesztette vagy kínos helyzetbe hozta őket. Ígérje meg, hogy legközelebb megpróbál máshogy cselekedni. És most jön az igazi kihívás: az ígéretet valóra is kell váltani.

Hogy lehet megbirkózni a dühvel?

• A valódi okra kérdezzen rá! Ahelyett, hogy azon tépelődne, „Miért csinálja már megint ezt velem? Mi rosszat tettem?” inkább fókuszáljon a valós problémára: lehet, hogy a gyermeke csak fáradt, éhes, vagy unatkozik, esetleg egy kicsit több figyelemre van szüksége. Spórolja meg energiáit, és próbálja meg kezelésbe venni a helyzetet.
• Készítsen naplót! Jegyezze fel, hogy mely napszakban, milyen körülmények között, miért szokott a legdühösebb lenni. Ezután törje azon a fejét, hogyan lehetne a kitöréseket a minimálisra csökkenteni. A gyerekit is bevonhatja ebbe: mondja meg, hogy „Zavar, ha nem csinálod meg a rád jutó házimunkát. Mit tegyünk, hogy javuljon a helyzet?”
• Veszekedjenek kevesebbet! Beszélje meg élettársával, hogy legközelebb máshogy kezelik a konfliktust. Legyen egy „jelszavuk”, ami azt jelenti: ezt majd később, kettesben, nyugodtabb körülmények között megbeszéljük.
• Beszéljen az érzelmeiről, amikor a gyerekeivel van. Ha egy ismeretlen ember feldühíti, mondja el nekik: „Hát ez teljesen kiborított – milyen goromba! Talán siet valahova, vagy nem vett észre engem. Akárhogy is, nem engedem, hogy ez a dolog elrontsa a napomat.” Ezzel egyben példát is mutat arra, hogyan kezelhetőek a mindennapos frusztrációk.

(M. N., goodhousekeeping.com)